Az ismeretlen szegény költő halálára
Gulyás József emlékére, élt: 1937. február 14. – 2014. október 31.
Gy. János, Irénke és Stefi, / én meg Gulyás József vagyok, / igaz, hiába / (ezt akárki meg sem értheti) / fölöttem csillag nem ragyog.
A minap, péntek este, a halottak napja előtt csöndesen távozott közülünk Gulyás József költő.
Hajdújáráson született, naplójegyzeteiből úgy tudjuk, Ludason töltötte igen nehéz gyermekkorát, mélyszegénységben, a tudás, a könyvek után és elvágyódva.
Úgy ment el, ahogyan élt: valahol a margínán, a széleken, és most is két napba telt, míg megtudtuk, elosont.
Költőként sem volt benn a főáramban, pedig mindig annak közelében sertepertélt, de aztán mégsem került be a nagy vajdasági magyar kánonba (ami nincs is). Néha ugyan hallottuk hangját, de hangos se volt, inkább karakán, vitatkozó, véleménnyel bíró – annyira nem ismertem, és nem is így marad meg emlékezetemben a figurája.
Még csak nem is verseiről, mindet nem is olvastam. Felfedezésére majd vagy sor kerül, vagy nem.
Egy viszont maradandó lesz – ezek naplójegyzetei. Nem érhette meg, hogy nemsoká két kötetben fognak megjelenni, s igen értékes kordokumentumok. Többet érnek, mint az újságcikkek, riportok, szociográfiák. Mert ezek maguk – szociográfiák.
Az első naplójegyzetek arról tanúskodnak, még írni is igen későn tanult meg, vagyis a szimpla fogalmazás sem ment könnyen. A tanyavilágban, lámpa és papír nélkül tengődhettek, olvasnivaló sem akadt, majd csak az ötvenes évektől. Szoba-konyhás tanyasoron tengődött a család, éhezve, fázva, nélkülözve. Amikor predvojnicskára került – a katonaság előtti katonai kiképzés-félére -, legalább jóllakott.
Karriert sem csinált, sem költőként, sem bármi más módon. Végig azt mondta, hogy ő baloldali, az maradt végképp. Egy szegénygyerek ugyan hogyan is lehetne konzervatív, jobboldali, mélyen istenhívő, ha isten őt oda taszította, ahová (az emberek által).
Emlékszem, amikor folyóiratokban a naplójegyzeteit olvastam, mindig fázni kezdtem, éhes lettem – akárha olyanokat olvastam, mint Knut Hamsun Éhségét, vagy akár Ottlik Iskola a határon-ját. Hihetetlen módon fogta meg, avagy tükrözik ezek a naplójegyzetek a korabeli hangulatot.
Várom megjelenő könyveit, aztán Isten nyugosztalja – ha hitt benne. A költészetben sem hitt úgy, hogy az majd jobbá teszi az embereket. És ez nem részletkérdés – hisz küzdeni azért mindig küzdött. Egyedül, egyes egyedül – ezért írtam e nyúlfarknyi megemlékezés címeként, hogy ismeretlen költő. És lám, mégsem volt az.
