Ha rohansz végig a pesti utcákon, két-három percenként megállít valaki. Pénzt kér, könyörög, halálos beteg, stb. Néha adok, néha nem, ettől függetlenül mindegyik megvisel. Ha koldusmaffia, ha nem az.
Most a Deák téri aluljáróban szúr ki egy zöld dzsekis lány, azt kérdezi, szeretném-e, ha nem olvadnának el a sarkok jéghegyei. Bólintok, és megyek tovább. Két lépés után az jut eszembe, mi a nagyobb buli, ha meghallgatok valakit, vagy ha nem. Visszafordulok: nem szeretném, hogy elolvadjanak! Aztán olyan zavarba ejtően okos vagyok, hogy mindenről tudok, amit kérdez. Még a zempléni barnamedvékről is. Hogyne, én szerkesztettem be a hírt. Elmondja, mi a pálya, ha havonta adományozok, egy kicsit örökbe fogadhatom a medvéket, élőhelyet kapnak, és talán elérhetik, hogy ne vadásszanak rájuk. Bér nem tudom, lehet-e nálunk medvére vadászni – majd valamelyik kommentelőnk megírja. A lényeg, hogy aláírtam a papírt, és novembertől lesz a Zemplénben egy medvénk. Mondom otthon a feleségemnek, hogy lett egy igazi medvénk, mire ő egy kicsit bosszankodik. Nem a pénz miatt, hanem azért, hogy a medvék nem tudják, hogy örökbe fogadtuk őket.
