Lehet fárasztó hétköznap, nyüzsgéssel teli vagy nyugalmas hétvége, a Balatonnal, mármint Víg Mihály zenekarával általában úgy vagyunk, hogy ezt a mai koncertet éppenséggel ki lehet hagyni, mert úgyis példátlanul gyakoriak a fellépések. De azért időről időre mégis meghallgatjuk – ha jó kedvünk van, azért, ha meg rossz, akkor a Balaton mindig jól jön.
Vagy nem jön jól, mert a borongós sanzonokat nem feltétlenül a kedélyállapot javítására találták ki, és őszintén szólva kevés olyan dal van a repertoárban, ami egy kicsit is vérpezsdítő. Aztán az állandó koncerthelyszínt, a hazai alternatív, ismert és kevésbé ismert underground előadókra szakosodott Hunniáról sem tudjuk eldönteni, hogy szeretjük-e vagy sem: barátságos, csak néha olyan szűkös.
De azért ott vagyunk, ha nem is a kezdésre – a jegyszedő lány jóval a meghirdetett időpont után való érkezésünkkor is még egyszer annyi kését jósol, ezért tovább kóborolunk a városban. Aztán visszatérünk, és a színpadhoz egyre közelebb tolakodva hallgatjuk a Balaton-slágereket, meg a feldolgozásokat, amelyek ugyanúgy a Balaton-koncertek savát-borsát adják, mint a saját szerzemények.
A Brék már az elején elhangzott, tudjuk meg az egyik cigiszünet alkalmával Dudás Zsombortól. Pedig én mindig nagyon várom a Neurotic-dalokat, még ha Víg Mihály előadásmódjában nincs is meg az az őrület, mint ami a korai Pajor Tamáséban megvolt. Misi bácsi az összes metált ellőtte, teszi még hozzá nevetve a dobos, aki a Balaton mellett egy csomó zenekarban játszott/játszik az egykori Vidámparktól és az Amorf Ördögöktől kezdve a Cabaret Medranón meg a Plutón át a Specko Jednóig vagy éppen a Vasárnapi Gyerekekig.
Horváth Gábor basszusgitáros nem csak most, hanem a felsorolt formációk felében is hű társa, és a szólógitáros Keszei Krisztiánt is sűrűn látni a színpadon különböző alternatív zenekarok tagjaként. Szóval most éppen ők foglalnak helyet Víg Mihály mögött-mellett, noha egyikük sem sokkal idősebb magánál a Balatonnál.
Az Európa Kiadó-féle Mocskos időknek és a Megalázó, durva szerelemnek is sajátos, de azért szerethető átdolgozását halljuk, és nem kevésbé sikerül a zenekarnak saját képére formálnia a Beatrice klasszikusát, a Nagyvárosi farkast sem. Persze ezeket sem először halljuk, mint ahogy a szövegében is átírt Illés Táskarádióját, vagyis a Táska heroint sem. Ettől még persze szórakoztató.
Meg mondjuk a Kínai kormány is az, de A Nap az apa vagy a Mindig mindent már talán kevésbé. A színpad előtt végig ugrabugráló lányt nézve meg is kérdezem a mellett álló kollégát és jóbarátot, vajon hogy lehet az ilyen számokat hallgatva ennyire boldogan táncolni, mire azt a választ kapom, hogy Balaton-koncerten bármit lehet csinálni.
És végül a hely is marasztal: hajnalban szólnak a pultból, hogy most már indulni kéne…
