Joanna Bator magyarul is olvasható regényeiben elsősorban nőkről ír, a férfiak általában csak mellékszereplők nála. A lengyel író saját gyermek- és kamaszkori tapasztalataiból táplálkozott: a férfiak vagy meghaltak, vagy eltűntek, nők formálták a világképét, közöttük nőtt fel. Ezek a könyvek azonban a női emancipációtörténetnél jóval több jelentésréteggel bírnak. A Magvető Kiadó Hermann Péter fordításában 2011-ben a Homokhegyet, idén a Homokfelhőt jelentette meg.
A szerző nem először jár Magyarországon: ezúttal a Fugában válaszol Lévai Balázs kérdéseire, mielőtt könyveit dedikálná. Pászt Patrícia ül mellettük, tolmácsol és részleteket olvas fel a Homokfelhőből. A cím is jelzi, hogy a regény az előző folytatása, de míg az első könyv a kis bányászváros, Wałbrzych panelházas szocialista éveinek és rendszerváltás utáni hanyatlásának állít emléket, a másodikban kitágul a tér, és Lengyelország mellett Németország, az Egyesült Államok, Szenegál és Görögország is a történet helyszíne lesz.
Zofia, Jadzia és Dominka a Chmura-család három generációjának három tagja, akik közül az utóbbi próbál kiszakadni a nyomasztó közegből. Ahogy Joanna Bator fogalmaz, a Homokfelhő Dominka fordított Odüsszeiája, de mivel maga a szerző is úton volt vagy éppen bőröndjein ülve új útiterveket szövögetett húsz éven keresztül, valamennyire a saját életéről is szeretett volna tudósítani. A karakterek nagy része viszont fiktív, és a családtörténet mellett is fut ezer másik szál gabalyodik egymásba.
Lévai Balázsnak erről a szerkezetről Jancsó Miklós filmjei ugranak be, amelyekben az éppen futó jelenetekbe újonnan belépő szereplők magukkal viszi a kamerát, és onnantól a saját történeteiket mesélik. Bator szerint az ő szereplői is egyenrangúak, nem egymást túlharsogva, hanem külön-külön beszélnek, és úgy jelennek meg, majd úgy tűnnek fel, ahogy az ember utazás közben találkozik újabb és újabb érdekes figurákkal, akikkel aztán meg is szakad a kapcsolata.
Érdekes az is, ahogy a világjáró Dominika fotózni kezd: nem egész alakokat vagy arcokat fényképez, hanem mindig csak részleteket. Ez párhuzamba vonható azzal, hogy az író sem a lengyel népi demokrácia eposzait akarja megírni, sokkal inkább egy tükör darabjaiban szeretné megmutatni a kor bizonyos mozzanatait. Bár Bator nem foglalkozik különösebben a skatulyákkal, például a mágikus realizmuséval, amikbe az irodalmi közeg zárja, Gabriel Garcia Márquez és a Száz év magány hatását elismeri.
Lévai rákérdez a gyakori elemek, a víz és a tűz szerepére, az író haj iránti rajongására, illetve egy különös tárgynak, Napóleon bilijének a történetben való vissza-visszatérésére. A szerző szerint egyik visszatérő elem használata sem volt tudatos, noha némelyiknek mégiscsak lehet valami magyarázata. A tűz például lehet a történetmesélés kiindulópontja, a haj az Auschwitzban levágott hajak rémisztő képének és a fodrászszalonok melegségének végletes szimbóluma, Napóleon bilije pedig a lengyel pátosz kigúnyolása.
Mivel Lengyelország és Magyarország története sokszor összefonódott vagy hasonlóan alakult, találhatunk hasonlóságot Wałbrzych és az elszegényedett magyar iparvárosok között, illetve Dominika és a külföldön szerencsét próbáló magyarok között. Bár a világpolgár Joanna Bator nem érti, hogy miért látjuk romhalmaznak a saját országunkat, amikor ő Budapesten járva szebbnél szebb épületekbe botlik, mi azért értjük őt és szereplőit.
Interjú Joanna Batorral nemsokára!
