Csobánka Zsuzsa:
(Lembergi levelek 2.)
Apám sokat mesélt a moszkvai metróról, hogy micsoda monumentális szerkezet, egy barokk labirintus, amiben óriási csillárok alatt tülekedik a város, és amikor rákérdeztem, mégis, a párizsihoz képest mekkora, csak legyintett, hogy én még nem láttam igazi metrót. Májusban választhattam, az utolsó metróval megyek haza az arabokhoz a szállásra, vagy átvirrasztom az éjszakát, egy pillanaton múlt, hogy az arabok mellett döntöttem, jött a gép, a fiú, akivel előtte jártam a várost, beszállt, én viszont megálltam, megvártam, míg csukódni kezd az ajtó, és míg ő értetlenkedve nézett az üvegen át, elindultam hazafelé.
Emlékszem az üres folyosókra, hogy a napok alatt egyedül bejárt labirintusban, tudom, nem tévedek el, emlékszem a meghökkenésre, hogy akkor én most tényleg ezt csinálom, megyek haza, miközben messzire viszi a metró azt, aki miatt Párizsba jöttem.
Akkor láttam be, Párizsba csak magam miatt jöttem, hogy egyedül járjam be a labirintust, a többi hazug mondat lenne. A lembergi hotel halljában állva is ez jutott eszembe, az egymásból nyíló zárt folyosók, pedig ott felettem maga a végtelen űr volt, az egész Naprendszer, a bolygók, középen pedig a moszkvaira emlékeztető hatalmas csillár. Az egyik legnehezebb, hogy másokhoz képest határozza meg magát folyton az ember, mondtam, miközben hárman álltak körülöttem öltönyben, és szomorúan bólogattak. A moszkvai ismerős elmesélte, a kijevi téren történteket „a méltóság forradalma”-ként emlegetik, én akkor már tele voltam a zenével, az első rész utáni szünetben levegőztünk a lembergi Zeneakadémia előtt. Reggelinél indult az egész, de nem kérdés, hogy itt lenni azt jelenti, a háború azt akarja, hogy hozzá képest legyen minden, befurakodik a reggelizőasztalhoz és a koncertterembe, ott van a könyvvásár megnyitóján és minden egyes beszédben is. Méhes Mártonhoz fordultam, basszus, Marci, érzem, hogy a történelem éppen most történik, mire rám kacsintott, hogy igen, igen.
Itt minden most történik és egyszerre, reggel meglep, hogy az egyik konzul tapogatózik, mit fogok majd mondani a beszélgetésben, a kérdést sem értem, ugyan mi súlya van a mondataimnak, aztán nagyapámra is rákérdeznek többször, hogy hogy is van ez a kárpátaljai rokonság. Mi van Lemberggel bennem. Toporgunk a könyvvásár előtt, senki nem tudja, mi lesz és mikor, megint legalább hat beszéd van, és mind nagyon hosszú, figyelem a nyelvet, az ukránok mintha soha nem akarnának a mondatok végére érni, egy örvénylő, önmagába záródó labirintus minden beszéd, különösnek élem meg a hanglejtést, azt érzem, vége, lezárt mondat, aztán jön mindig egy újabb. Szenvedélyesen, tagoltan, a levegővel hadilábon állva beszélnek, odamennék, és a karjára tenném a kezem nyugtatólag, hogy ne félj, van idő, de nem hinné el egyik sem, érzem, hogy fél, és azt is, nagyon kell vigyázni, ne gyűrűzzön belém az övé.
A feszültség egy-egy csatakiáltásszerű felkiáltással ér véget: „Slava Ukraini!”, onnan tudom, hogy indulhatok, mintha harcba hívnának, de egyre érzem feltorlódni magamban az ellenállást, a kérdéseket. Nem lehet folyton másokhoz képest lenni, mert döbbenten hallgatom, hogy vannak olyan elméletek, hogy a háború végül is jó, mert identitást képez, hogy végre valahára van és lehet valamihez képest lenni, összezárni, szidni az ellenséget, egy arctalan masszává redukálni a másik oldalt. És akkor a lövészárokban nincsenek nevek, nincsenek történetek és álmok, a töltények nélküli ukránok ott állnak pőrén, de mégis, valamivel szemben, és abból alakítják ki önmaguk kereteit, hogy valahol van egy másik, akinek van fegyvere és védőfelszerelése is. Bezzeg ők. Bezzeg nekik.
A koncertet hallgatva beleszakadok a székbe, mert az elkülönülésekkel szemben itt most más van, mondom a három öltönyösnek, igen, volt, hogy azt hittem, élni fogok a Vajdaságban, de beláttam, én ott nem leszek soha otthon, és nem is kell, mert belül van az otthon, és soha, soha nem érthetem meg a határon túli magyarok fájdalmát, sem az apámét, sem a vajdasági barátaimat, mert én azt nem éltem át. Nekem a másik oldal marad, a távoli vidék, ahogy apa meséli, emlékszik a nagyapja tekintetére, amikor madzaggal jelölték ki a telken keresztül húzódó új határt, és alig nyolcévesen megfogadta, ő bizony visszaszerzi, amit elvettek.
Itt állok Lembergben, és tudom, hogy nincs mit visszavenni, ülök a koncertteremben, és hallgatom Lisztet és Strausst, és arra gondolok, apám helyett kaptam meg valamit, valami rendet és határt, ahogy beleszakadok a székbe, mert van ilyen, magával ragad, és hullámzik velem a zene, hirtelen én magam leszek az, az összes ütő és húr, egyszerre. Nincs mitől elkülönülni, mert a fájdalom közös ügy, összehasonlíthatatlanak a veszteségek, és hazudik, aki mást mond, mert mindenkinek a maga baja a legnehezebb, és én soha nem tudom magamra venni az övét, az ő fájdalmát, és ő sem az enyémet, hiába, nem lehet megúszni azt a belső labirintust.
Darvasival a sikerről beszélgetünk, és arra jutunk, igen, nem jó, ha túl hamar jön, ha az ember nem járja be az utat, ha nem szenvedi meg, amit meg kell, kell örülni, szomorúnak lenni, aztán dühösnek lenni, sértettnek és csalódottnak, aztán mindent elengedni, hagyni a fenébe, belefeledkezni, csak tenni a dolgunk. Nézem az arcokat a színpadon, szépek és sugárzóak, a zenészek karján nemzetiszín szalag, a himnuszt úgy játsszák, a közönség úgy énekli, hogy futkos a hideg a hátamon, de kurva szomorú leszek, hogy miféle anyagból vagy, te, ember, hogy ahhoz, hogy egy himnusz így szóljon, valahol, elég távol, hogy épp ne lásd az arcát, emberek halnak meg érted.
Minden most és egyszerre történik, a délelőtti séta Károlyékkal, ahol esik az eső, de meg kell állnom benne, mert a tér közepén felállított keresztet figyelem, hogy bárki elhalad mellette, megáll, odahajol, és megcsókolja Krisztus feszített lába alatt a fát. Zsíros foltok vannak már rajta, férfiak, nők, fiatalok és idősek dőlnek neki, karolják át, szakad az eső, jó lenne, ha most meg tudna állni az idő, ha az a nyugalom, ami az arcokon van egy pillanatig, megmaradhatna.
De vibrál minden, a hosszú séta után felszállunk egy villamosra, simán megtaláljuk a hazavezető utat, tömve a villamos, dőlünk jobbra-balra, én meg elkezdek nevetni, mert ennek az egynek van bennem értelme, mire vádlóan és szúrós szemmel méreget a villamosközönség, Darvasi nem talál kapaszkodót, a plafonhoz támasztja a kezét, ömlik róla a víz, én egyre hangosabban kacagok, egy hirtelen fékezéstől ugyanis fellököm a vezető nyitott ajtaját, minden csattog és nyikorog és hangos, de senki nem mosolyog vissza, kamaszlányok fordulnak vissza, amikor leszállunk, megvetően néznek. Pár méterrel arrébb a piac, körbejárjuk, egy férfi gubbaszt a felakasztott bunda mellett, egy tökéletesre sminkelt nő ül a szemétkupacon kisgyerekkel az ölében, este a koncert után bezárnak minket a Zeneakadémiára. Ott is a labirintus, körbe kell menni, hogy kijussunk, aztán a taxira várva nézem a Holdat, kezemben a fonalat söndörgetem. Hova a fenébe tettem a sajátom?
Az előző rész: Háttal állj, ha lőnek!
