Mindennek van éjszakája. A múzeumoknak, a színházaknak, a kutatóknak, a táncházaknak. Miért ne lehetne pont a tánciskoláknak is? Van, létezik, most volt pénteken a nagyszerű alkalom, hogy az ember ismerkedjen. Táncokkal is.
Négy évvel ezelőtt valamikor szeptember elején felhívott egy barátnőm, hogy jöjjek vele, muszáj lesz, mert minden tánciskola nyitva van éjjel ahova valaha is be akarta tenni a lábát. Abban az évben kezdődött, ha jól tudom, előtte nem történt hasonló. Tervezgettük már egy ideje, olykor lányosan pirulva, és sosem komolyan, hogy mi majd aztán tangóhiphoppal, esetleg swinghastánccal leszünk világhírűek. Na hagyjuk már.
Gyanútlanul felöltöztem,
persze egy darabig azért teátrálisan foglalkoztatott a kérdés, hogy mit vesz fel az ember lánya, ha random idegenekkel készül összezsúfolódni, urambocsá’ illetlenül testközelbe kerülni alaptartásban. Meg mekkora sarkakra álljon, ha már így is egynyócvan, de hát egyszer élünk. Szóval táncra alkalmas topánka a táskába, kellemesen szellőző felsőrész (amin nem látszik a szociális érzékenység idióta fajtáitól keletkező izzadtságfolt) aztán uccu neki, hadd szóljon.
Drága lelkem kinézett egy helyet
kezdésnek a hatodik kerületben. Pince, alacsony boltíves belmagasság, öt ember per négyzetméter. Jó lesz, salsázzunk, én hátra állok, te menj előre nyugodtan, na jó, akkor megállok itt a szélén, nem, az a srác nem furcsa, csak tetszel neki. Folyamatosan előrébb nyomultunk, mert mindig jöttek elkésett delikvensek. Egyszer-kétszer azért súroltam a plafont (a mozgáskoordinációról híres magas szőke esete a tűsarokkal) de legalább igyekeztem szippantani a magaslati levegőből, ha már a terem többi részébe nem sok jutott belőle.
Mellettem egy férfi hátrazselézett hajjal,
csíkszájjal figyelt, és akkorákat szuszogott, hogy azt hittem hiperventillál. Megkérdeztem tőle, ő most van-e itt először (esetlen kínoscsendtörő kérdés numero uno) mire határozott mozdulattal megfogta a kezem és szembe fordított magával. Pislogtam kettőt, aztán láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen meglepett nőszemély a környéken, mert többen kellemetlenül feszengtek egymásba kapaszkodva mellettünk. Biztos nem hallottam, hogy „kérjetek fel egy hölgyet illedelmesen” és ezért lepődtem meg. Vagy ő nem hallotta. Mindegy.
Újdonsült táncpartnerem az orromig ért,
de olyan magabiztosan ropogtatta a jobb kezemet, hogy már-már alig vettem észre, hogy a salsához nem feltétlenül kell ilyen szoros, közeli tartás. Olyan illatot árasztott, mint a szerelmeslevél amit ötödikben kaptam a bébe járó Tomitól, aki később bevallotta, hogy apukája Denim arcszeszét öntötte rá, mert látta egy filmben, hogy ez romantikus és csábító.
Igyekeztem utánozni a versenytáncosokat,
akiket kislányként a tévében láttam, és nagystílűen oldalra fordítottam a fejem, aztán vártam, mikor roppan a nyakam is vele. Hamar rájöttem, hogy az ilyen guillotine-pozitív fejtartás profiknak való, biztos évekig gyakorolják, mire nem halnak bele. Szóval, néztem a szemét a páromnak, hagytam magam követni, figyeltem a ritmust, lélegeztem, megy ez. Hmm, és, mióta táncolsz? Hangzott esetlen kínoscsendtörő kérdés numero due, mire az a válasz, hogy szeptemberben kezdte. Akkor nagyon tehetséges vagy, hiszen már úgy vezetsz, mint a profik, így én.
Hátrazselézett hajú ekkor
mélyen a szemem közé meredt, eltűnt a jetimagasságom okozta szintkülönbség, és jelentőségteljesen közölte, időt és teret görbítő elszánt macsósággal: nem mondtam, hogy melyik szeptemberben. Humor! Van neki! Szinte! Bár nem mosolygott, biztos nem lehetett, mert amint megtudtam tőle, a „tánc számára komoly dolog” és ezért koncentrált. Kértem, hogy forduljon már kettőt drága barátnőmmel, nézze már meg, olyan szép, és jobban is táncol mint én, mire egy határozott rándítás volt a válasz. Ühüm, dünnyögte, de te jobban hasonlítasz az exemre. Hoppá!
Pedig én csak kísérő vagyok,
tényleg, próbálkoztam egyre vérszegényebben. Legalább megtanultam a salsa alaplépését és gyűjtöttem pár réteg cipőfényt az enyém talpára. És ez még csak egy helyszín, egy tánc a sokból. Szerencsére a nagyon is informatív bemutató órákat szűkre szabták, előzékeny magyarázkodásba kezdtem, hogy engem, őőő nagyon érdekel a hastánc, az meg sajnos nem páros, hát, örültem, minden jót kívánok. Nem, nincs telefonszámom, javítják, igen, nem tudom mi lesz az új, és milyen kár, de nincs nálam se toll, se papír, hogy felírjam az övét. Pedig lehetett volna egy latinhajú, csíkszájú táncos, öhömm, is-me-rő-söm, akinek még az exére is hasonlítok. A nők reménytelenek.
