Turós Margaréta fotográfiái színes sorstörténetek, egyetlen rögzített pillanatból áramló csodák a világ minden tájáról.
Turós Margaréta olyan tájakra jutott el, ahová sejthetően nem sokan. Turós Margarétának sejthetően olyan fényképezőgépe van, amilyen nem sokunknak, és olyan szeme, olyan látásmódja is van, amit megirigyelhetünk. Színeim története címmel nyílt meg Margaréta tematikus fotókiállítása szeptember 15-én az Izraeli Kulturális Intézetben.
Huszonhét fotográfiákban és szövegekben elmesélt történet várt minket az Intézet falain. Huszonhétszer végtelen szín: a fátylak színe, a gyermekek bőrszíne, a tenger színe, a hajléktalan nő ruhájának színe. Csupa öröm, csupa tragédia. Van itt pitát majszoló kislány Kelet-Amman szegénynegyedéből, Szenegálban fürdőző tucatnyi gyermek, srí lankai házaspár, de budapesti kisfiú is. Turós Margaréta kiállított huszonhét fotográfiája mindegyikéhez mellékelt egy-egy szöveget. Néha a fotó történetét, néha egy idézetet, néha pár személyes gondolatot.
Nehéz volt egyhuzamban végignézni a képeket. Furcsa elmélyedést igényelnek. Megpillantjuk a fotót, megfigyeljük a képet, elolvassuk a szöveget majd újra a képet nézzük. Csak ezek után kezdődhet meg más történetek gyártása, személyes történetek felidézése, másoktól hallott, máshol olvasott történetek újraélése.
Dr. Daróczi Anikó, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kar Német és Holland Nyelvű Kultúrák intézetvezetője megnyitóbeszédében elsősorban a színek harmóniájáról és az alakok által kreált ívekről beszélt, majd félig félve megérdezte, szabad-e észrevennünk a színek harmóniáját a hajléktalan nő ruházatán? Szabad-e elmerengnünk a kendője kékjén, mely kék visszaköszön a szoknyán is?
Dr. Daróczi Anikó arról beszélt, mennyire érdekes az a pillanat, amikor a fotó történetét elfelejtük és csak a kompozíciót figyeljük. És ugyanennyire érdekes a következő pillanat, amikor talán picit szégyelljük is magunkat ezért, hiszen tragédiák (is) vannak a fotókon.
Forgách András írót (aki szintén megnyitotta a tárlatot) érdekes módon legkevésbé a színek foglalkoztatták. Szerinte Margaréta képeinek nézegetésében az a legérdekesebb, ahogy a távolságokra reagálunk. Nézzük a szenegáli gyereket, a párizsi nőt. Sajnálhatjuk a szenegáli gyermeket vagy a párizsi nőt. Egzotikumuk van és másfajta fájdalom a szemükben. Aztán a következő kép már itt készült, Magyarországon. Talán pár utcányira a lakóhelyünktől, vagy a kedvenc pékségünktől, ki tudja. Még rajtunk van az egzotikus fájdalom szemüvege, és azon keresztül nézzük a magyar kisfiút, aki egy bezárásra váró iskola utolsó ballagója.
A megnyitón gitáron illetve fúvós hangszereken zenélt Barvich Iván, Burns Katalin pedig héberül és magyarul is énekelt. Az előadások és beszédek után mindenki újra kiszaladt a képekhez. Újraolvastuk a szövegeket, újra belenéztünk a sokat mesélő szemekbe. Nehéz volt elszakadni ezektől a fotóktól. Turós Margaréta mosolyogva nézett minket, mosolyogva fogadta a gratulációkat. Ez a huszonhét történet mostmár a mi történetünk is.
