Bejön egy ember, mond egy mondatot, amiből kiderül a foglalkozása, meg olykor több is. Aztán ketten jönnek. Majd hárman. Egészen százig. Természetesen történnek egyéb „dolgok” is, de nem annyira a történés számít. A darab végtelenül egyszerű, közben megőrülünk az ismeretlen ismerősségüktől, a különbségeik szépségétől, de leginkább a hasonlóságuktól. Vagy inkább azért. Sírtam rajta, pedig nem volt megható. Valami sokkal mélyebb dolgot pendít meg, nem érzéseket kelt, hanem lényegileg döbbent rá arra, hogy nem vagyunk elválaszthatók egymástól, szerencsénkre.
A CasaBranca ATLAS című projektje egyszeri
alkalomként indult útjára 2011-ben Lisszabonban a rendező-páros Ana Borralho és João Galante irányításával. Akkora sikere volt, és olyan intenzív érdeklődés mutatkozott iránta, hogy Budapest a tizenhetedik város, amelynek megrajzolták az ATLAS-át múlt csütörtökön a MU Színházban. Brazíliától Észtországig kerülnek színpadra a megismételhetetlen, adott közegre, városra jellemző művek. A jelenlegi meghívások alapján számos további város vár rájuk.
Az alkotók egy héten keresztül,
napi 3-4 órás workshopokat tartanak, amelyek a résztvevők foglalkozására, hivatására koncentrálnak. A szereplők önmagukról beszélnek, önmagukat fogalmazzák bele az előadás struktúráját képező alapmondatba. Az előadás minden mondata a szereplőktől ered, mindenki azt mondja el, amit önmagáról fontosnak és igaznak gondol.
A rendezők szerepe egyrészt az,
hogy megnyissák a résztvevőket, őszinteségre és bátorságra bíztassák őket, hogy mutassák meg önmagukat egymásnak és majd a közönségnek. Sok szó esik azokról a szociális és társadalmi problémákról, amelyek a közösség tagjait leginkább foglalkoztatják, hogy aztán a portugál rendezők segítségével ezek a témák is megtalálják helyüket az darabban.
Trifonov Dóra, a Sín Kulturális Központ
(az Atlas projektet meghívó szervezet) munkatársa elmesélte, hogy “a résztvevőktől sok-sok pozitív visszajelzést kaptunk, és nagyon jó érzés volt látni, ahogy az első próbától kezdve fokozatosan, de gyorsan közösség formálódik a nagyrészt idegenek alkotta csoportból. Jó élmény volt figyelni, ahogy megnyílnak egymás előtt, őszinték és közvetlenek lesznek. Mindez a hat fős portugál csapat nyitottságának és közvetlenségének, szeretettel és kíváncsisággal teli kommunikációjának köszönhető, ami minden jelenlévőt mélyen megérintett. A szereplők pár nap után már korábban érkeztek, hogy beszélgessenek egymással, és együtt indultak bulizni a próbák után.
Az is érdekes élmény volt, ahogy
néhány nap elteltével elhozták a barátaikat, ismerőseiket, hogy ők is álljanak be közéjük, vegyenek részt az előadásban. Így sikerülhetett azt is elérni, hogy az előadás a jelenlegi társadalom minél színesebb képét mutassa. Nagy igényt érzünk a szereplők részéről, hogy további közös programokba vonjuk be őket, megtartsuk a közösséget, amennyire ez lehetséges. Az alkotók korábbi tapasztalati alapján az is gyakori, hogy a közösség kisebb-nagyobb része önmagát szervezi tovább közösséggé, például színjátszó csoportok alakulnak belőlük”.
Megkérdeztem Szabó Adrienn produkciós vezetőt,
hogy milyen érzés volt részt venni benne. “Nagyszerű. Igazán jó érzés volt ennyiféle emberrel közösen részt venni egy előadásban, érezni az ő lelkesedésüket, energiájukat, elhivatottságukat. Bár én (Dórával együtt) főleg a szervezéssel voltam elfoglalva és nem voltam ott minden próbán, érdekes volt látni, hogyan alakul a civil, színpadi gyakorlattal nem, vagy csak kevéssé rendelkező emberekből egy előadói csoport. És nagyon jó érzés volt a színpadon állni velük az előadás végén, amikor egymást is megtapsoltuk, hogy sikerült! Számomra a legfontosabb üzenete, hogy milyen különbözőek vagyunk és mégis milyen egyformák – mindannyiunkat megérint ez a közel száz igazi emberi történet”.
