Az egyik legjobb interjú volt, amit az elmúlt években íróval készítettek. Friderikusz bemerészkedett az oroszlán barlangjába, és remekül helyt állt, de…
Az ATV-n csütörtök este közvetített (az augusztus 20.-i díjátadó után rögzített) Kertész-beszélgetés első része megpróbálta kideríteni, miért vett át az író díjat egy olyan rezsimtől, amit mind ez idáig kritizált. Sokan nem értik, de Kertésznek elhihetik, a díjak nem számítanak. Átvette, de nem legitimált vele, és ő sem lett más ember. És láss csodát, ez, az azóta eltelt pár hétben nyilvánvalóvá vált.
Nem idézek többet a műsorból, aki akarja, a fenti videón megnézheti.
Csak még egy momentumot.
Friderikusz belekérdezett A végső kocsma azon részébe, amelyben az író misztikus hajlamáról ír. Kertész magyarázni próbálta az ember transzcendencia iránti fogékonyságát, éhségét, hogy megértse a világban való létét, egzisztenciáját. És itt Friderikusz azt kérdezte a halállal szembenéző, parkinzon-kóros írótól, hogy a miszticizmus-szomj tehát azt jelentené, hogy: öreg korára istenhívő lett?
És ami itt következett, azt hiszem, a világról való gondolkodás egyik sarkköve. Kertész magát idézte:
Ha lenne Isten, istenhívő lennék.
Mit is jelent ez a mondat? Semmiképpen nem azt, hogy Kertész istentagadó, hanem azt, amit olyan kevesen értenek, hogy lehet úgy a világra tekinteni, hogy annak értelme van. A dolgoknak jelentése van. És ilyen összefüggésben az életünket belemártottuk a transzcendens világba. Ez a belemártottság az életünk szikrája. És hogy Istennel, vagy Isten nélkül, mindegy. A vallások ehhez vezetnek/vezetnének el. De mégis csak az az igazi, ha az ember a saját életútján, saját személyiségfejlődésén keresztül éli meg a létezése csodáját. Ez a titkos élet, amiről Kertész beszélt. Titkos élet nélkül nincs racionalitás. Azt nem tudom, hogy Kertész könyveiből átjön-e ez a titkos élet, de abban most már biztos vagyok, hogy Kertész megélte. És ezért nagyszerű ember. Mindig teljességet megélő létezőként fogok rágondolni.
