Az uborkaszezon alatt megjelent három igen nagy nevű rockzenekar lemeze. Ebből kettő a hetvenes években kezdte, a harmadik pedig a millennium környékén. Van ennek köze a teljesítményhez? Vizsgáljuk meg közelebbről.
Judas Priest – Redeemer Of Souls (2014)
Iron Maiden vagy Judas Priest? Az Iron Maidennel sosem volt igazán közeli a kapcsolatom, a Judas Priest viszont számomra maga volt a belépő a rockzenébe, tíz évvel ezelőtti első nagy koncertélményem is hozzájuk kötődik. Az újjáalakulás utáni első lemezt kifejezetten szerettem, a 2008-as dupla konceptlemezük viszont nekem már túl terjengős és szétnyúló volt. Valahogy így vagyok ezzel az idei folytatással is, ami a hírek szerint az utolsó lesz egyben. Ezúttal szerencsére nincs semmi nagyszabású háttérsztori, ellenben időközben az alapító gitáros K. K. Downing nyugdíjazta magát.
Nem lehet pusztán az ő hiányára rákenni azt, hogy nem hoz különösebben lázba ez az album. Nem rosszak ezek a dalok, de egy kicsit közepesek. És ezek a bácsik régen éppen arról voltak híresek, hogy a középszerűség távol állt tőlük, ráadásul elég innovatívan lépegettek szépen előre lemezről lemezre. Ha valakit az is kielégít, hogy hallja Rob Halfordot énekelni Glenn Tipton riffjeire, akkor most van mit emésztenie: bónusszal együtt kapott másfél óra búcsúajándékot a Priesttől – én viszont csak néhány dal erejéig vagyok maradéktalanul elégedett.
Legjobb dalok: March Of The Damned, Redeemer Of Souls, Cold Blooded
Ha lenne tíz mosolygós matricám, hányat adnék érte: 6.
https://www.youtube.com/watch?v=6dd_t4GVxFI
Linkin Park – The Hunting Party (2014)
Az utolsó két lemezük alapján úgy tűnt, hogy a Linkin Park már most arra játszik, hogy csak teljenek el valahogy az évek anélkül, hogy a rajongótáboruk jelentősen apadna és közben pénz is legyen. Az a baj, hogy ehhez még elég fiatalok, ráadásul az évek múlásával a nu-metal őrület emléke is elég lassú tempóban szépül. Most mintha kissé észhez tértek volna a srácok, az akarás végre ismét látszódik rajtuk és ennek ismérveként rögtön meg is hirdették a gyökerekhez való visszatérést. Az album címével kapcsolatos magyarázkodás („uraim, ez egy metafora!”) viszont ismét meggyőzött arról, hogy egy bizonyos szint feletti zenekarokat egyszer és mindenkorra le kéne tiltani a koncepciógyártásról, tessenek inkább tisztességes számokat írni a gondolkodás helyett.
Ugyanakkor tényleg vannak a lemezen egészen megdöbbentően karcos pillanatok és szerencsére alig van szövegelés. Vannak viszont híres gitáros közreműködők (Tom Morello, Page Hamilton, Daron Malakian), akiknek a jelenléte alig érezhető, de villogni lehet velük. Viszont a Linkin Park most tényleg úgy csinál, mintha a saját zenéjét akarná csinálni a kornak megfelelően, amiért a töltelékdalok kongó üressége is megbocsátható. Mert abból azért van egy pár.
Legjobb dalok: Keys To The Kingdom, Guilty All The Same, Mark the Graves
Ha lenne tíz mosolygós matricám, hányat adnék érte: 5,5.
https://www.youtube.com/watch?v=TDLDzGWdXOk
Tom Petty & The Heartbreakers – Hypnotic Eye (2014)
Az idén 63 éves Tom Petty új lemezének felütése olyan marcona, hogy meg is kellett néznem, hogy jó lemezt raktam-e be egyáltalán. Pedig nem én voltam a béna, mindemellett az említett dal (American Dream Plan B) azonnal ragad, mint a csiriz. Ez már döfi!
Tom Petty életműve nagyrészt egyenletes színvonalú, így nem meglepő, hogy még most sem felejtett el dalokat írni. Amúgy a Linkin Parkhoz hasonlóan Petty is meghirdette a gyökerekhez való visszatérést, nála ez a hetvenes évek végét jeleni és ezzel azért nem áll be drámai fordulat az életműben. A Hypnotic Eye legnagyobb erénye, hogy mentes az izzadságszagtól – nem állítom, hogy minden dal egyformán érdekfeszítő, de vannak rajta slágerek, megható pillanatok és csak simán olyan dalok, amiket jól esik visszatekerni.
Legjobb dalok: American Dream Plan B, All You Can Carry, Sins Of My Youth
Ha lenne tíz mosolygós matricám, hányat adnék érte: 7,5.
https://www.youtube.com/watch?v=jDoJ5E8Q734
