„A metálból ki fogsz nőni, kiskomám!” – mondta egy családon belüli jóakaróm, amikor éppen aktuális kedvenc metálzenekaraimat mutogattam neki a végnapjait élő kazettás magnómon. Én tizenhárom éves voltam és elképzelhetetlennek tűnt ez a szégyen: képtelen voltam elképzelni a villanygitáron túli életet. Azt gondoltam akkor, hogy amennyiben egyszer kinövök a metálzenéből, akkor én is automatikusan olyan öltönyös-pilótatáskás kispolgár leszek, akiktől úgy irtóztam a villamoson.
Ugyan jobban szerettem a Judas Priestet az Iron Maidennél, mégis megszakadt a szívem, amikor 2003 júniusában a Maiden a Pecsa szabadterén játszott, én meg az ágyamban feküdtem a nyitott ablak mellett. Akkoriban még házibuliba is alig járhattam el, nemhogy metálkoncertre. De legalább nem laktunk túl messze a Városligettől, ezért kedvező széljárás esetén néha eljutottak hozzám hangfoszlányok, néhol még azt is tudtam, hogy éppen melyik számot játssza a Maiden. De ez nem sokat enyhített a szívfájdalmamon, ahogy az sem, hogy másnap a gimnazista srácok „életem bulija volt!!!”-felkiáltással jöttek suliba. Mi meg baromira irigyeltük őket a haverjaimmal, leszámítva a sápadt arcszínüket meg a begyógyult szemeiket.
Aztán a lehetetlen tényleg megtörtént. Nagyjából két évvel később felkeltem egy reggelen, elmentem iskolába (ott még minden rendben volt), aztán hazamentem. Megcsináltam a leckét és bekapcsoltam a cd-lejátszót, amire kénytelen voltam áttérni a magnóm bekrepálása után. Ekkor jött a döbbenet: öt másodperc után léptettem minden számot. Untam az összeset. Meguntam a metált.
Este ismét az Arénában játszik az Iron Maiden és 2003 óta ez lesz talán a negyedik, amit kihagyok. A város ma tele van Maiden-pólós srácokkal, akik alighanem életük bulijára készülődnek. Nekem is volt ilyen pólóm, csak sajnos már kihíztam. Viszont este épp lesz egy kis időm, úgyhogy elmegyek, nézek magamnak valami jó pilótatáskát.
