A tejleves, mint erőltetett egzisztencialista metafora címmel nyílt meg Komoróczky Tamás legújabb kiállítása a Higgs Field Galériában.
Fotó: blog.trafohou.se
Már a cím is riasztó lehet azok számára, akik egyrészt nem ismerik Komoróczky múltját, másrészt nem szeretik azt érezni: kevés vagyok én ehhez. Na nem ahhoz, hogy felidézzem, mi is az az egzisztencializmus, vagy hogy elképzeljem, hogy jön ahhoz a tejleves. Segítség reményében átolvastam én a tárlat anyagát, de a kiállítást promózni hivatott esemény leírása szintén egy képzőművészeti tanulmány szókészletével operált.
A tejleves – mint egy valakivel/valamivel szembeni kötelesség találékony mégis minimál-elvű áthúzása kétféle etikai megfontolást láttat be az ilyen formában létrehozott és eladhatóvá tett artisztikus teljesítménybe. Egyrészt megfürdik a gesztus eredetiségében, amelyben a mindig újat követelő, macho modernizmusok őrjöngő életjelét találja meg. Ebben az értelemben húz vonalat a rutin, az állandó, a régi és kiszámítható tárgyiasult világ és az életenergia kényszerítőzésekbe bele nem álló megnyilvánulásai között.
A tejleves fogalmát Szőnyei Tamás vezette be popzenei perekkel foglalkozó írásában (Magyar Narancs 1999/14.). Szőnyei olyan produkciókra használja a kifejezést, melyet a zenekar azért készít, mert még szerződésben áll a kiadóval.
A Tátrai Band 1997 októberi mutatványa tulajdonképpen ezt a munkacímet is viselhetné. A zenekar és korábbi kiadója, a Warner-Magneoton ugyanis olyan szerzõdést kötött, ami 1996 végéig volt érvényes, tartalmazott azonban egy olyan záradékot, amely szerint a kiadónak a szerzõdés lejártát követõen két évre vagy egy lemezre elõvásárlási joga van. Tátraiék, hogy eleget tegyenek a szerzõdésben foglaltaknak, elkészítették a Tejleves Blues című anyagot, ami valójában egy több mint háromnegyed órás gitárgerjesztés, és ezt adták a Warnernek 1997 októberében, majd jól leszerződtek a Hungaroton-Gonghoz.
A zenekar ilyen esetekben már nem különösebben motivált, tipikusan olyan anyagokat hoznak létre, amellyel teljesítik is meg nem is a megrendelést. A tejleves készítés tehát olyasmi, mint amikor rendet kellene raknod, mert vendégek jönnek. Lusta vagy, és nincs kedved alapos takarítást végezni, ezért a meglévő káoszt igyekszel rendnek feltüntetni. Letörlöd a konyhai eszközök által szabadon hagyott részeket a pulton, a terítővel el nem takart asztalfelületeket. Látszatcselekvés ez, cselekvést játszó nemcselekvés.
Komoróczky Tamás életművébe remekül illeszkedik a téma, bár ezt magamtól én sem tudnám.
Komoróczky 1963-ban született Békéscsabán és a 90-es években induló generációhoz tartozik. Tagja volt az első olyan underground képzőművészeti csoportosulásnak, az Újlak Csoportnak, mely (nyugati példára) házfoglalásokat szervezett. (Így indult el például a máig működő Trafó is.) Az egyik első olyan képzőművész volt, aki installációkat készített. Kezdetben előszeretettel nyúlt az assamblage műfajához, tárgyakat rakott csak egymás mellé, és műalkotásnak kiáltotta ki őket. Azt mondta, nem ő szervezi meg a művet, hanem az elemek maguk.
Térinstalláció 1990-ből, Újlak mozi, Fotó: komoroczky.com
Most összegyűjtünk néhány kiemelkedően érdekes és forradalmi alkotást Komoróczky életművéből, majd rápillantunk a szeptember 20-ig még látogatható kiállítás anyagára meg a sok-sok tejre.
A korai évek munkáiból viszonylag kevés anyag hozzáférhető, így elsőként a 2001-es Velencei Biennálét emelném ki Komoróczky véget nem érő projektsorozataiból. A biennáléra Komoróczky egy egész világot rendezett be. A tapétamunká a végtelenített mintákkal azonban csupán egyetlen eleme volt az installációnak, hanginstallációk, dokumentumfilmek együtt alkották meg a műalkotást. A projekt címe OCD (Obsessive Compulsive Disorder) volt, más néven: kényszerbetegség, mely újra és újra jelentkező kellemetlen képeket, gondolatokat hív elő a betegben. Emellett állandóak a kényszercselekvések is, mely cselekvések alapvető kiváltó oka a szorongás. A tapéta és a zene egymásra utalva fejezte ki ezt a végtelenítettséget, kényszerességet. Már itt is eszünkbe juthat a tejleves fogalma, hiszen az időhúzó álműalkotás is hasonló kényszercselekvés.
Komoróczky másik számomra hihetetlenül érdekes projektje a Turboreflex – Supercut című. Ebből a tárlatból két videó tekinthető meg a honlapon. Az egyik a Lányok című, melyben két lány ásványvízzel köpködi egymást. A másik videóban (Tádé) egy részegnek tűnő srác beszél egy kocsmában, összefüggéstelenül. A lányok videója egy teljesen abszurd jelenetet mutat be, vizet köpni valakire kifejezetten abszurd.
A srác összefüggéstelen beszéde olyannyira összefüggéstelen, hogy már-már költői, szinte elkezdtem értelmet keresni benne. Ezek a videók azért műalkotások, mert azzá lettek a kiállítótérben, ahogyan Duchamp wc csészéje annó.
Már ebből a két példából is látszik, mik azok a gondolatok, melyek Komoróczkyt évtizedek óta a leginkább foglalkoztatják. A semmi, a cselekvés és a nem cselekvés közti határ, az alibi munka, a műalkotás maga, az, hogy mikortól válik valami műalkotássá, az, hogy a műalkotás egy bizonyos térben válik műalkotássá.
Ezzel a minimális előképzettséggel már érdemes megnézni A tejlevest. Enélkül nem hiszem. Sőt jóval több előismerettel sem könnyű úgy távozni a galériából, hogy elégedettek legyünk magunkkal.
Íme pár fotó a legújabb kiállítás anyagából:
Fotó: Benedek Leila
Fotó: Benedek Leila
Fotó: Benedek Leila
Fotó: Benedek Leila
Fotó: Benedek Leila
Fotó: Benedek Leila
Fotó: Benedek Leila
Fotó: Benedek Leila
Furcsa kerámia szobrok, furcsa kerámia-arcok, melyek az arcomba lógnak, egy út, mintha tejjel lenne leöntve, és egyébként is minden mintha tejjel lenne leöntve. A fotók is, a figurák is. A tejlevessel kik laknak jól? A felkészülők? Az olvasottak, a képzettek, a szakmabeliek? A kollégák, a művészettörténészek?
Mostanában azt tapasztalom, az új fajta technikák miatt gondolok érdekesnek, vagy különlegesnek egy kiállítást. Értelmezem én persze, amennyire tudom, de valamiért hajlamos vagyok sok esetben csak technikai megoldásokért lelkesedni. Az ötletért lelkesedem, azt hiszem. Komoróczky is ötletel persze, de inkább pszichologizál, ami jóval kockázatosabb. Mondhatnám, én ehhez kevés vagyok, de attól csak rosszul érezném magam. Inkább elgondolkodom azon, miért és hogyan vannak egymás mellett a furcsa kerámiák, hogy egyáltalán ez a festett út a galéria közepén része-e a kiállításnak.
Érdemes tehát próbára tenni magunkat, és elballagni a Higgs Field Galériába. Tétován belesni, fellapozni a Komoróczkyról szóló kiadványokat. Vagy csak jobban megnézni a Négyes metró Gellért téri aluljárójának érdekes mintázatát. A spirálmintás alagutat ugyanis Komoróczky tervezte.
Fotó: hg.hu
