Írta: Nógrádi Gábor
A hiányzó hang
Nálunk, a családban többnyire az asszonyok olvasták, olvassák Bächer Ivánt. (Bächert meg Grecsót. Ez utóbbi még él, amíg meg nem fojtom féltékenységből kifolyólag.)
Én is olvastam persze a Népszabadságban megjelenő tárcáit, míg írta, meg néhány könyvét is, de inkább csak szerettem. Mostanában azonban egyre jobban hiányzik. Nem a személye, mert azzal barátként is csak ritkán találkoztam. A hangja hiányzik, ha értik, mire gondolok.
Olvasom a Névsorolvasó című gyűjteményét, ha már a kezembe akadt a polcon, és minden sorával jobban hiányzik ez a hang. Pontos, sarkos, kíméletlen, szókimondó, és mindehhez együtt érző, megértő, megbocsátó és érzékeny. Voltak, vannak még ilyenek a páston ma is, többnyire nagyobb fórum nélkül, kis példányszámú lapjukba, vagy blogjukba, könyvükbe zárva, de ‒ bocsássanak meg! ‒ E. P. kivételével egyik sem tud ilyen érzelmi hőfokon, ilyen publicisztikus hévvel, ilyen megvesztegethetetlen ítélkezéssel, ilyen irodalmi színvonalon, és az ellent megvető bátorsággal írni, mint ő tette.
Ő volt tán az utolsó, aki az európai, s azon belül az öngyilkos magyar publicisztikai hagyományokat az „ide lőjetek!” nyíltságával képviselte.
Hiányzik. A fortyogó indulat önmagát emészti fel, ha nincs, aki megnevezze. Nem mintha bármilyen stupid hatalom megrettenne száz Bächer szólásától Bálint György és Szerb Antal hazájában. El tudtak, el tudnak itt hallgattatni bárkit az ideiglenesen a Parlamentben állomásozó csapatok. Ha nem megy vádakkal, cselekkel, csapdákkal, még mindig ott a végső megoldás.
De ha él egy hang, ha irányt mutatva lobog egy zászló, akkor nem hal meg bennünk a remény naponta.