Hosszú idő után újra együtt a Balaton és az Európa Kiadó: a nyolcvanas évekbeli underground két meghatározó zenekara a fesztiválszezon végéhez közeledve úgy tölti meg az óbudai Kobuci Kertet, hogy mozdulni alig lehet
„Mégsem érzem szombat éjjel magam jól”, csak hogy rögtön az elején idézzek egy Menyhárt Jenő-szövegből, önző módon és nem is legmegfelelőbb helyen és időben. Például azért, mert nem szombat van, hanem hétköznap, meg azért, mert egy kis idő elteltével valamennyire javul a kedélyállapotom. Túlteszem magam például azon, hogy a Librarius tudósítója az előzetes egyeztetés ellenére sem szerepel a terjedelmes, több oldalas vendéglistán. Odabent pedig (mert azért csak beengednek) egy újságíró kolléga jegyzi meg, hogy nála az ilyesmi már át sem lépi az ingerküszöböt. És ha jobban belegondolok, velem is történt már ilyen is, meg rosszabb is.
A tömeg sűrűsége viszont tényleg súrolja az elviselhetőség határát. Mozdulni, a-ból b-be eljutni nehéz, és különösen a Balaton koncertje alatt áll annyira földbegyökerezett lábakon a közönség, mintha kiállítás-megnyitón venne részt. Ennek a kulturált viselkedésnek azért előnye is van: a pult előtt tolakodás helyett sorban állás van, ami viszont nem kecsegtet a reménnyel, hogy percek alatt sörhöz jutunk. De legyünk pozitívak: ha a Balaton fellépése nem is, az Európa Kiadóé, vagy a kettőé így együtt, úgy látszik, egész komoly társadalmi esemény: ismert és ismeretlen arcok tűnnek fel, szakmabeliek és azon kívüliek, a nyolcvanas években induló undergroundon felnőtt és azóta is felnövő különböző generációk képviselői.
És csak hogy ne legyek igazságtalan vagy félreérthető: a két legendás zenekar közül a Balaton koncertje azért tűnik itt és most kevésbé fontosnak, mert egyrészt amolyan előzenekar-szerepet tölt be, másrészt meg sokkal rendszeresebben lép fel Budapesten, mint az Európa Kiadó. Ennek megfelelően a műsor is feszesebb egy kicsit, afféle best of, sokkal rövidebb a saját klubkoncerteken megszokott többórás játékidőhöz képest. A Víg Mihály-féle szomorkás sanzonok vezetik fel tehát a Menyhárt Jenő-féle rock’n’rollt: jön az Európa Kiadó, amelynek tavalyi visszatérése a legújabb zenekari felállás és a két évtizednyi hallgatás után megjelentetett nagylemez miatt volt hangosabb a korábbi menetrendszerű visszatéréseknél.
A mostani koncertet a kevés idei fellépés teszi igazán különlegessé. Slágerparádé amúgy ez is, bár a nyolcvanas évek emblematikus dalai, a Mocskos idők, a Megalázó, durva szerelem vagy a Rendőrlány mellett azért ott vannak az említett új album, az Annak is kell számai. Ha a Balaton esetében az egy helyben álldogálás volt jellemző, az Európa Kiadónál sokkal inkább az össznépi tombolás. És még a koncertet rövid időre megszakító technikai nehézség is szervesen illeszthető a műsorba: a zenekart semmi nem állíthatja meg, mondja diadalmasan Menyhárt Jenő, aki több mint harminc éve küld hasonló üzeneteket a közönségnek, amelynek tagjait a korszellemtől eltérően továbbra is elegánsan, magázva szólítja meg.
Pedig sokan nem is éltünk még, amikor az Európa Kiadó megalakult. És nem csak közönség soraiban vagyunk így ezzel néhányan: a basszusgitáros Fülöp Bence is fiatalabb saját zenekaránál. Az pedig talán nem is baj, hogy a vérfrissítés ellenére is ritkán látni a zenekart élőben, mert annál több energia marad ezekre a fellépésekre. Egy tavalyi dupla koncert jut eszembe, amelynek csak az első napján tudtam ott lenni, mire Menyhárt Jenő megjegyezte, hogy „nem kell minden nap Európa Kiadó-koncertre menni”. Igaza volt, de néha azért mégiscsak kell.
(Fotó: Lang Péter, Nagy Mihály)
