A galaxis őrzői(Guardians of the Galaxy) – színes, szinkronizált, amerikai akció–sci-fi, 2014 – Rendező: James Gunn; operatőr: Ben Davis; forgatókönyvíró: James Gunn, Chris McCoy, Nicole Perlman
Idén még nem volt olyan amerikai film, amin ilyen jól szórakoztam volna, és azt hiszem, a Marvel „istállóból” kikerült képregény adaptációk közül is kiemelkedik A galaxis őrzői. A film készítői – végre! – tényleg mindent elkövettek, hogy a mélységekre oly igen érzékeny közép európai nézők is felszabadultan mulathassanak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a jól bevált, kipróbált és sokak által mindennapi kenyérként igényelt kliséket és sablonokat félredobták volna, sőt…! A nézőt nyakig merítik az erőszakból, pátoszból, hősiességből és felfokozott érzelmekből kevert émelyítőn illatos, rikítóan színes amerikai löttybe. Pont abba a keverékbe, ami számunkra – normál esetben – nehezen elviselhető. Viszont hozzátettek valamit, ami jacuzzit csinál a legrózsaszínűbb pocsolyából is:
Ennek a filmnek van humora! Nem is akármilyen!
Végre őszintén és jó szívvel végigkacaghatunk egy amerikai filmet! Néhol szarkasztikusan önironikus, máshol – főleg a valós történelmi utalások révén – frenetikusan szórakoztató. Hőseink akkora balfácánok, akikkel együtt lehet érezni, s ráadásul olyan karakterek, akiket mi, magyarok gyerekkorunk óta ismerünk. (Nem vicceltem a Lázár Ervin utalással!)
Nem szoktam wikipédiát idézni, de kivételesen – apró megjegyzésekkel – jól foglalja össze a Galaxis őrzőinek történetét Négyszögletű kerekerdő szócikk:
A történet hőseit Mikkamakka (Peter Quill / Star-Lord) vezeti a hétköznapi világból a mesei erdőbe (a galaxis mélyébe). Az erdőlakók (Bruckner Szigfrid, Ló Szerafin, Aromo, Vacskamati, Nagy Zoárd, Szörnyeteg Lajos és persze Dömdödöm) mindannyian különös, különc egyéniségek, akik arra kényszerülnek, hogy a hétköznapi világban el nem ismert értékeiket az Erdő zárt világában (ez nyilván a börtönbolygó) éljék meg. A külvilág kizárásával létrejövő közösség tagjai először önmagukkal, majd egymással kerülnek konfliktusba. Az egyes epizódok pergő párbeszédeiből megismerhetjük az erdőlakók csökönyös természetét, kalandjaik azonban a kisszerű vitákon túlmutatva a másik elfogadásának tanulásáról szólnak, arról, milyen nehéz feladniuk úgy önmagukat, hogy valami értékesebb részévé válhassanak, ennek az elfogadásnak lesz az alapja a szeretet.
Persze azért nem pontosan koppintva, hanem marvelizálva, amerikai léptékűvé téve:
Groot, a jószívű, kedves antropomorf fa, akinek szókincse a saját nevére korlátozódik, ki lehetne más, mint Nagy Zoárd és Dömdödöm közös gyermeke. Maminti, a kicsi zöld tündér (Zoe Saldana – Gamora) eleinte gyilkológépnek képzeli magát, de aztán előbukkannak a tündéri vonások. Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót (Dave Bautista – Drax, a Pusztító) is könnyen felismerhető. Az pedig csak az Európa és Amerika közötti kulturális szakadéknak tudható be, hogy Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl – egyéb tulajdonságai megtartása mellett – mosómedvévé alakult a filmvásznon.
A Négyszögletű kerekerdő többi szereplője bizonyára majd a következő mozifilmben bukkan fel.
Mielőtt teljesen elszakadnánk a magyar vonatkozásoktól, érdemes megjegyezni, hogy a stáblistán feltűnik Nik Korda is, aki a legendás Korda-fivérek egyikének, Zoltánnak az unokája, és nevével már találkozhattunk például a Gyűrűk ura-trilógia kapcsán is.
A film erényei közé tartozik, hogy mellékszereplőként is olyan nagy nevek tűnnek fel, mint például Glenn Close, vagy a Gyűjtőt megszemélyesítő Benicio del Toro.
