Folyton ez megy, hogy a mieink meg lettek károsítva, a mieink gatyája lett letépve, a mieink küzdenek orrvérzésig, amazok sosincsenek kiállítva és húzzák az időt.
Tart még vasárnap estefelé a templombúcsú a falunkban, az égiek (de egy ronda újságíró-fordulat ez is) még megkönyörülnek az árusokon, meg a szabadkai tűzoltózenekaron és hálás közönségén – még lemehet ez a monarchiát idéző félkatonai akármi zene, ami az én fülemet bántja, de a közönségét kevésbé. Úgy félezer éve volt egy emlékezetes fellépésük ugyanitt, akkor útközben bedöglött a buszuk, autókkal hordták őket, négyen kezdték a koncertet, aztán újabb négy meg négy stb. zenekari tag csatlakozott hozzájuk, no, az majdnem olyan jó volt, mint Fellininél a Zenekari próbában.
Egyszer a búcsúban majdnem vettem egy plasztik tevét, amelyen Oszama bin Láden ült és egy bendzsón játszott country-zenét.
Sétafikálni megyünk, látjuk, Verbászon már esik, s hogy a közönség is menekül hazafelé. Annyi hát egyelőre a bazénnál megtartandó ünnepélyes záróbulinak, pedig ígéretes a program: a lakodalmas rock helyét fokozatosan átveszi majd a DJ, miután a mamák-taták kitáncikálták magukat, kettőt balra, kettőt jobbra, vagy többen egymásba kapaszkodva, ugyanaz körben.
Mi egykori törzshelyemre megyünk, már villámlik és zörög. Félő, hogy elmegy az áram, és ha elment, fény sincs, zene se, tévé se. Mindegy, beszélgetni anélkül is lehet, a frizsiderben csak kitartanak hidegen a sörök. A citromosok errefelé, délen, valahogy jobbak, mint Magyarba’. Ám áram van, a kisszámú, de lelkes közönség egyre hevesebb drukkolás (bazmegelés) közepette nézi a szerb-magyar döntőt.
Beszélgetőtársam szerb, de kiválóan tud magyarul, néha így, néha úgy beszélünk. Az egyik sarokban ülünk, nem a tévéteremben. Régebb óta él a faluban, mint amióta én elhagytam. De a Pöndölben nem ismerős, nem tudja, hogy a felújítás azt jelenti, megvolt a tisztasági meszelés, a felszerelés maradt, a tévé is régi és kicsi, távcsöves puskával, ha látni lehet a másik, cigifüstben úszó helyiségben a legközelebbi ülőhelyről is. Főleg a vízilabda-döntőt.
Arról mesél, milyen furcsa neki, hogy a magyarok itt egyre kevésbé tanulnak meg szerbül, a fiatalok főképpen, bezzeg mi, idősebbek (mármint ez én lennék), milyen jól nyomom, egészen érthető. Főleg érthetőbb lenne, ha az érkező újabb, nagyobb létszámú csapat kívánságára tökig nem tekerik a zenét, a kívánság az kívánság, ha egy, ha három. De nem a nemzeti rock dübörög, hanem a muskátlizene. Ismerős 3+2 dallamok, Kicsiny falum, ott születtem én – hazaérkeztem.
Szerinte úgyis ők, a szerbek győznek; én nem tudom. Talán már 3-2 az eredmény valakinek, amott felharsan egy hangos Hungááárijjja. Akkor vezetünk. Mármint mi, magyarok. Pedig én a nevezetes 7-1-es jugó-magyar focimeccsen már 3-0 után hangosan röhögtem, a pesti vendéglátók, mondhatni, nem is láttak többé szívesen.
Abszolúte nem értem, hogy lehet egy olyan (magyar) csapatnak szurkolni bármiben, amelyik kivételesen siralmas. A focival szemben a vízilabda persze nem ilyen sport, kapok is egy SMS-t a magyar mobilomra, de ezt már csak az eredmény tudatában látom, hogy „ha mernek valamit nyerni a szerbek a vízilabdadöntőben, örökös eltiltást kapsz a kisbüdösből, úgyhogy intézkedj, nosza!” A kisbüdös, az a pesti törzskocsma-féle, ott is beszerezhető bármi, a szakmunkástól egy ingyenebédig vagy használt ingig, akár a Pöndölben, talán. A felújítás ott is azt jelenti, hogy meszeltek.
Vagyis ekkor már nagyon vezettek a szerbek. De mi ezt nem tudhattuk, és csak azon csodálkoztunk, hogy az egyik tévénéző egyre hangosabban ordítja magyarul, hogy szerbek, szerbek, Szerbia, Szerbia, vagy hogy juhééé. A hang ismerős, már nem jut eszembe a figura neve, régen bádogos volt, de csak az rémlik, hogy anno is folyton a söntésnél aludt és néha valamit felordított. Néha bádogvödörrel akart fizetni.
Kettős állampolgárság ide vagy oda, aki megszokta a határon túl, hogy ezeken a meccseken a mieink, az a lakóhely szerinti ország, az nehezen változtat szokásán, nem számít itt a haza, az otthon, a közösség, a szállásterület fogalmain való rágódás és változtatás.
Amikor elmegyünk, a pincérnő nem tudja megmondani a rezultátot, mert annyi a dolgom, tömve a kocsma, merev tekintetek néznek ránk. Otthon érdektelenül fogadom a végeredményt, csak azt sajnálom, hogy nem úgy néztem a meccset, ahogyan azt érdemes: ide-oda kapcsolgatva a magyar és szerb közvetítésre (más esetben a horvát és a montenegrói csatornák jöhetnek még be). Kiváló szórakozás, no nem a meccs követése, hanem a kommentátorok hallgatása – ennyi ordító taplót sehol sem találni egy rakáson, még a kocsmában sem, akik folyton azt szajkózzák, csal a bíró, az ellenfél pedig brutálisan szabálytalan. Folyton ez megy, hogy a mieink meg lettek károsítva, a mieink gatyája lett letépve, a mieink küzdenek orrvérzésig, amazok sosincsenek kiállítva és húzzák az időt.
Miközben a napnál is világosabb, hogy mi ebből a tévén semmit sem látunk, még a legnagyobb kivetítőn sem. A helyszínen a bíró sokkal többet lát, mint a kommentátor, ez is biztos, mert hát közelebb van a zavaros vízhez.
De nem, a kommentátornak senki sem mondja meg, hogy nem kéne így viselkedni, mindennek van határa, az elfogultságnak is. Ha a való életben viselkedne így, már rég a Lipót-mezőn lenne. Bár már az sincs.
