Kösz, értem, ha halkan mondod, akkor is. Most minek kiabálni? Hát hogyne kiabálnál, hiszen MINDEN NAGYBETŰ! Ja, hogy az csak véletlen? Figyelj oda, légy szíves, nem tudom elmagyarázni, de ez olyan, mintha ordítanál. Igen, mint mikor telefonban kérdezed apámat, hogy megint hova tette a kocsikulcsot. Ismerős?
Az ABC vége felé haladunk a generációkkal,
és köszönhetően technikai csodáinknak, a generációk közötti különbség egyre érezhetőbb, ha írásos kommunikációról van szó. Az X-generáció tagjai még nem írtak kamaszként sms-t a havernak, hogy mégsem megyek, hagyjál békén, nincs kedvem. Azok kérem, felöltöztek, megjelentek, hogy betartsák amit megígértek, mert úgy beszélték meg. Két hete, szóban. Nem cseten, nem e-mailben, nem viberen vagy sms-ben, még csak a postagalambok sem játszottak éppen, hanem a kimondott dolgoknak is volt alja.
Mi már rövidítjük
amit mondanánk, állandóan pötyögünk valamin, kommentelünk, üzenünk, megértjük a szmájlikat, barátunk a T9, a lájk egy magyar ige, és ha minden negyedik szót angolul írunk, akkor sem bomlik a szöveg egysége. Elveszünk az állandó vizuális és nyelvi ingerekben. Számunkra egyértelmű, hogy a Caps Lock hisztihez való. Vagy örömhöz. Lehet, hogy eltelik egy nap úgy, hogy ki sem nyitjuk a szánkat, de mégis elintézünk számtalan igazán fontos ügyet és szociális kört, mert ott a billentyűzet, már be is fizettem amit akartam, és boldog szülinapot kívántam a huszonötödik ex-évfolyamtársamnak. Akivel egyébként nem biztos, hogy köszönünk egymásnak az utcán, nem bunkóságból, hanem mert máshogy nézünk ki mint a profilképen, és már nem ismerjük meg egymást.
Minden kornak megvan
a maga nosztalgiája az előző iránt, és ettől még az Y-os korosztály nem biztos, hogy gerinctelenebb, csak mert rendelkezésére áll például a fészbuk. De úgy érzi, többet várnak tőle. Technológiailag elkényeztetve él és sokkal jobban próbál megfelelni egy képnek, ami nem létezett a szülei idejében, mert a monitor/kijelző sem volt ott, hogy megmutassa. Tudathasadásos állapot. Legyél laza, felszabadult, önmegvalósító, de közben olyan gyönyörűen mutatna az ebéd/naplemente/kiskutya/makaron az instagramon, és ha nem posztolod egyből az eljegyzési gyűrűdet, meg sem történt a lánykérés, mert hát ki látta. Legyél jelen, de örökítsd is meg, kívülről. Nemrég megjelent egy videó az efféle hasadásról, amely nagyszerűen összefoglalja, mennyire hülyén sülhet el a kétfelé élet:
Szegény anyánk/dédink/bácsikánk
próbál lépést tartani velünk. Nem érti a vergődésünket, nem érti, miért nem tartunk ki már végre egy hivatás, de legalább munkahely mellett, miért nem látogatjuk többször vasárnaponként, hiszen illene, mindig úgy dícsérjük a rántotthusiját meg a csipetkét a húslevesben, amikor szökőévente egyszer odatévedünk. Neki talán utoljára akkor volt köze az írásbeliséghez, amikor a bevásárló listát írta remegő kézzel, de odaült a géphez, hogy legalább azon keresztül lásson minket, hadd üzenjen, hadd pötyögjön, hadd örüljön nekünk.
Örül is, amikor először sikerül
egyedül ki-bekapcsolni a gépet, megtalálni az entert, megérteni, hogy tényleg az egész világ látta, amikor a legutóbbi nőgyógyászati/urológusi látogatásáról számolt be nekünk. Részletesen. Az írásbeli megnyilvánulás árnyalatai nem biztos, hogy adottak, amikor ennyire kiszakad valaki a megszokott valóságából, tehát a bénázás nem feltétlenül a korlátoltság jele. Sőt! Mekkora bátorság újba kezdeni egy bizonyos kor felett. Ez igaz lehet bármilyen nagynénire/keresztanyára, aki éppen értelmetlen kommentekkel áraszt el valamit a szent internet amúgy oly’ makulátlan felületén. És akkor a helyesírás kérdését még nem is feszegettük. Mindez persze nem is csak generációtól függ, de nem érdemes virtuálisan leharapni senki fejét, csak MERT NEM ÉRTI MEG, HOGY NEM KELLENEK A NAGYBETŰK.
