Nem tudom, milyen fogadtatásra számíthat a napokban mozikba kerülő, Brett Ratner rendezte Herkules, de Steve Moore képregényei biztató előjelnek számítanak. Nem mintha lehetőségem adódott volna akár csak belelapozni a The Thracian Wars vagy a The Knives of Kush című füzetekbe, de az egyszerűségre törekvő képregényes alapok irányt szabhatnak a többnyire széttartó, ellentmondásos mítoszoknak. Az előzetesek alapján persze nem sok mindenre lehet következtetni, de az utolsó kedvcsinálóban felbukkanó lények, nevezetesen az erümanthoszi vadkan, a nemai oroszlán, a Kerberosz és a lernai kígyó, mind-mind Héraklész tizenkét munkájára utalnak. S ha valakiben kétségek támadnának afelől, hogy Brett Ratner és csapata elvégezte-e a házi feladatát, érdemes rápillantania a Herkules hivatalos honlapjára, ahol mind a tizenkét munkáról szerepel egy-egy rövid, zanzásított leírás.
Héraklész azért állt Eurüsztheusz király szolgálatába, és azért vállalta, hogy teljesíti a tizenkét próbát, mert szenvedni akart. Őrülettel persze Héra sújtotta, mégis ő volt az, aki ellenséget látott a saját gyerekeiben, majd lenyilazta és a tűzbe dobta őket. Mikor elméje kitisztult, azonnal Delphoi-ba sietett, hogy megtudja, miként tehetné jóvá a bűneit. Héraklész élete egyébként másból sem ált, csak vezeklésből és önmarcangolásból, hiszen érzékeny és nemes lelkű volt, csak éppen képtelen volt féken tartani indulatait és roppant erejét.
A nemeai oroszlán (1.)
Héraklész első munkája, amolyan ráhangolódásként, a nemai oroszlán zsákmányul ejtése volt, akit Ekhidna kígyóistennőnek köszönhet a világ. Héraklész csak úgy győzhette le az egyébként sérthetetlen oroszlánt, ha birokra kel vele, ezért leereszkedett a völgybe, betapasztotta az oroszlán barlangjának egyik bejáratát, majd puszta kézzel megfojtotta, s mint aki jól végezte a dolgát, aludt rá egyet. A hérosz lenyúzta az oroszlánról a sebezhetetlen bőrt, amit az állat karmaival hasított fel, majd magára terítette, sisak gyanánt pedig a vadállat fejét vette fel.
A lernai kígyó (2.)
Héraklésznek a nemai oroszlán után a hüdrával kellett szembenéznie. A lernai gyilkos szukának testvéréhez, a Kerberoszhoz hasonlóan szintén nem csak egy feje volt, de hogy pontosan mennyi azt, azt nehéz volna megmondani, mert a korabeli ábrázolásokon a fejek száma öt és tizenkettő között mozgott, a költők kilenc, ötven vagy száz fejről beszéltek, Héraklész pedig, aki a leghitelesebb forrás lehetett volna, nem a fejek számolgatásával volt elfoglalva. Sorra vágta le a kígyófejeket, miközben thébai unokaöccse, Ioláosz kiégette a sebeket, hogy ne nőhessenek a helyükre újak, így a végén az utolsó, halhatatlan fejet is sikerült lenyisszantania. Ez a fej ettől persze még életben maradt, ezért Héraklész, biztos, ami biztos, elásta.
A kerüneiai gímszarvas (3.)
Héraklésznek Artemisz szent állatát, az aranyagancsos szarvast kellett elfognia, és élve elvinnie Mükénébe. A tehénszarvas egyébként valószínűleg Taügeté titanisz, Artemisz egyik társnője volt – róla kapta nevét a Taügetos-hegység –, aki így bűnhődött azért, amiért hagyta, hogy Zeusz megkörnyékezze. Annyi bizonyos, hogy Héraklészt egy aranyagancsos isteni lény csalogatta maga után. Veszedelmes volt, de nem azért, mert felvette a harcot a vadásszal, hanem mert a végtelenségig menekült, az üldöző pedig képtelen volt abbahagyni a hajszát. Héraklész egy egész éven át üldözte a szarvast, mert nem akarta megsebesíteni, mígnem egy folyó partján végre utolérte, elfogta, összekötötte a lábait, és a vállára dobta.
Az erümanthoszi vadkan (4.)
Negyedik próbatételként Héraklésznek az erümanthoszi vadkant kellett elfognia, az útja pedig a kentaurok földjén át vezetett. Pholosz kentaur és a bölcs Kheirón látta vendégül, de a Dionüszosztól kapott bor nemcsak lerészegítette őket, de odavonzotta a többi kentaurt is. Héraklész mérgezett nyilaival nemcsak az idegen kentaurok sorát ritkította, de a harc hevében a halhatatlan Kheirónt megsebesítette, barátját, Pholoszt pedig meg is ölte. A vadkan ehhez képest gyerekjáték volt. Megkereste, felkergette a havas hegycsúcsokra, megfogta egy hurokkal, a gímszarvashoz hasonlóan a vállára dobta és visszatért vele Mükénébe.
A sztümphalosz-tó madarai (5.)
Árkádia északkeleti csücskében terül el a mocsaras Sztümphalosz-tó. Megszámlálhatatlanul sok madár tanyázott itt, a mocsár halálhozó szirénjei. Emberevő madarak, melyeket Árész, a hadisten nevelt fel. Olyan élesek voltak a tollaik, hogy már azzal megsebesíthették volna hősünket, ha csak ráhullanak. Héraklésznek tehát el kellett hessegetnie a Sztümphalosz-tó madarait, amit meg is tett, méghozzá anélkül, hogy túlbonyolította volna a helyzetet. Felment a mocsár melletti dombra, érckereplőkkel nagy zajt csapott, azokat a madarakat pedig, amelyeket nem sikerült elijesztenie, sorra lenyilazta.
Augeiász istállói (6.)
Augeiász istállóinak kitakarítása is Héraklészre várt, de a hérosz elhallgatta, hogy Eurüsztheusz bízta meg a feladattal, és a munkát a nyáj egytizedéért vállalta. A trágyát azonban egyetlen nap alatt kellett eltakarítania, ezért Héraklész kibontotta a majorság falát, és két folyót vezetett át rajta. Amikor azonban Augeiász megtudta, hogy eredetileg Eurüsztheusz bízta meg ezzel hősünket, nem akarta megtartani a szavát – Héraklész később ezért a sérelemért vezetett háborút Élisz ellen.
