Mindennapi versünk ad meg nekünk ma! Mindennapi versünk, ha más nem, hát ennyi irodalom belefér a napba, este az utolsó kattintások között egy kortárs vers elolvasása. A napi kultúra is kipipálva, ájulhatunk be az ágyba. Ezt is, mint néhány felnőtt- és gyerekkönyvet (nyilvánvalóan és rejtetten jókat) Turbuly Lillának köszönhetjük.
Lilla, hogy lesz egy bírónőből írónő? Vagy igazából ez fordítva történt és a kezdetekhez tértél vissza?
Inkább az utóbbi az igaz. Sokkal előbb – úgy tízéves koromtól – készültem írónak, mint bírónak. Sőt, igazság szerint utóbbinak egyáltalán nem készültem, azért mentem jogi egyetemre, mert akkor valamiért úgy gondoltam, hogy nem szeretnék tanítani, valami rendes foglalkozás meg mégiscsak kell az embernek, és egy jogászból még annyi minden lehet. Vidéken egy kicsit kevesebb minden, mint a fővárosban. Így kerültem a zalaegerszegi, később a soproni bíróságra. (Közben azért a magyar szakot is elvégeztem.) Próbáltam meggyőzni magam, hogy menni fog együtt a kettő, lehetek egyszerre bíró és író, de nekem nem ment. Nem éreztem jól magam abban a szerepben, abban a nagyon zárt és a saját szabályai szerint működő világban, de próbáltam lelkiismeretesen végezni azt a rengeteg munkát, amivel ez jár, és ha az ember ítéletírással tölti a hétvégéit is, nem marad energiája mást írni. Aztán jött egy külföldi (jogi) ösztöndíj, néhány szabadabb hónap, ami témát és időt adott az első regényemhez, az Eltévedt holdhoz. Megnyertem vele egy regénypályázatot, és ez megadta a kezdőlendületet, hogy feladjam a jogot, az egzisztenciális biztonságot, és visszatérjek a kezdetekhez.
Az első két regényed esetében látszik, a korábbi foglalkozásod, az Eltévedt hold című regényednek egy fiatal bírónő, az Üvegholdnak pedig egy ügyvéd az elbeszélője. Mit sikerült még átemelned a bírói létből az írói létbe, témavilágba?
A bírósági munka azért adott is: sok-sok történetet, tapasztalatot, élet- és emberismeretet. Azt a fajta szemlélődő alapállást, reflektivitást, a dolgok több szempontból való mérlegelését, ami egy írónak kifejezetten hasznos lehet. Nem beszélve a hivatalnokélet olyan kellemetlen velejáróiról, mint a pontosságra törekvés és a határidők tisztelete. De úgy gondolom, ezzel a két regénnyel megírtam mindent, amit erről a világról mondani szerettem volna, és az elmúlt hat évben annyira eltávolodtam tőle, hogy témaként valószínűleg már nem fog visszatérni az írásaimban.
És miért hold?
Az Eltévedt hold onnan van, hogy sokáig nem találtam címet a regénynek. Aztán rájöttem, hogy pár évvel korábban írtam egy verset, amiben néhány sorban ugyanazt írtam meg, mint a regényben: az alapérzést, hogy valaki nincs a helyén, rossz bolygó körül kering. Így lett ez a regény címe is. A második, az Üveghold meg onnan jött, hogy keresnem kellett a nercbunda helyett, ami egy peremben szerepelt, és ami a második regényem alapötletét adta, valami törékeny tárgyat, ami szimbolizálja két szereplő kapcsolatát, és ami a végén majd drámaian el tud törni. Hogy ezen felül csodálom a Hold tengereket, nőket és holdkórosokat mozgató erejét, szeretem bámulni, és a legelső versemben szerepel az a sor, hogy „ha eloldalog az égről a hold farkasa” – nem véletlen ráadás.
Miként lesz a felnőttíróból gyerekíró? Te milyennek látod a gyerekirodalom világát?
Nem tudom és nem is szeretném elkülöníteni magamban a felnőttírót a gyerekírótól. Ahogy egy adott téma, történet kiköveteli magának, hogy milyen formában íródjon, vers legyen vagy próza, kötött vagy szabad, mese vagy regény, azt is eldönti, hogy ki lesz az elsődleges közönsége. De attól még ugyanaz az ember írja, ugyanazt a költői, írói eszköztárat működteti. A legutolsó ifjúsági regényemben, a Viszlát, kosársuli! – ban egyébként pofátlanul rá is játszottam erre: beleírtam utalásokat, részleteket a korábbi „felnőtt” verseimből, könyveimből. Tudományos vagy gyakorlati szempontból persze számos indoka lehet a felnőttirodalom – gyerekirodalom felosztásnak, de íróként nem érzem ezt a kettősséget. Annak ellenére sem, hogy az első „gyerekverseimet” Lackfi János felkérésére írtam a Csodaceruzába. De éppen ez a feladat hozta a felismerést, hogy itt is ugyanabban a költői üzemmódban működöm, csak a témák mások.
Igyekszem minél többet elolvasni az újonnan megjelent gyerekkönyvekből, elsősorban a kortárs magyar szerzők munkáit, néha még recenziót is írok egyikről-másikról, de persze sok a lemaradásom. Az biztos, hogy az utóbbi néhány évben jóval színesebb lett a paletta, és sok olyan író is ír gyerekeknek, aki korábban nem. Ez jót tett a színvonalnak, de – a nagy számok törvénye alapján – jelennek meg gyengébb könyvek is. Bevallom, menthetetlenül földhözragadt olvasó vagyok, a fantasy sokszor untat, jobban szeretem a mindennapokban játszódó történeteket. A jelenlegi két kedvencemet viszont a fantázia és a valóság egészen különleges ötvözete jellemzi: az egyik Molnár Krisztina Rita Malénája, a másik Magyari Andreától az Átjáró Másvárosba. És ki ne felejtsem Gimesi Dóra Csomótündérét, ami nekem arra remek példa, hogy lehet a manapság oly divatos gyerektrauma-irodalmat (ha van ilyen szó egyáltalán) minden izzadságszag nélkül, meseszépen művelni.
Mostantól van, ez egy nagyon jó kifejezés! Ha már műfaji sokféleség: különböző kiadóknál, különböző stílusú, műfajú köteteid jelennek meg. Milyen a fogadtatásuk?
Alapvetően költői alkatnak érzem magam, és úgy gondolom, ha tudok verset írni, jobban megy nekem, mint a próza. De sajnos ritkán tudok, nagy szünetekkel. Későn kezdtem, az első verseskötetem 7 év termésével, mindössze 42 verssel (az összes addig írttal) 2008-ban jelent meg. Ha azt nézem, hány olvasóhoz jutott el nyomtatott formában, nyilván egy nagyon kis számot kapok. De született róla néhány szép kritika, és látom, hogy interneten azért terjednek ezek a versek. Ehhez képest a Kosársuli című ifjúsági regényemet idén másodszor is kiadták, olyan példányszámban, amit egy verseskötet ma nem nagyon érhet el. Ugyanakkor tapasztalom, hogy a szakmában szinte szégyennek számít pöttyös könyvet írni. Ez nem paranoia, hallgatóként voltam olyan könyvbemutatón, ahol a beszélgetők (nyilván nem tudták, hogy érintett is ül a közönség soraiban) konkrétan poénkodtak ezen, abszurdnak tartva még a gondolatát is, hogy komoly író ilyesmire vetemedjen. Nem tudom, hogyha ezeket a könyveimet nem a sorozatban adják ki, hanem attól függetlenül, és mondjuk azzal, hogy az egyik a versenysport gyermeki személyiséget veszélyeztető aspektusait, a verbális gyermekbántalmazást is tematizálja, más lenne-e a hozzáállás. De remélem, hogy a könyv helytáll saját magáért, ahogy a Nők Lapja pályázatán nyertes regényem is, ami hasonló reakciókat váltott ki. Az Aranyvackor pályázaton több díjat is nyert mesekönyvemnél, a Talált szívnél mintha közelebb esne egymáshoz a szakma és a közönség véleménye.
Igen, a pöttyös könyvek esetén feltűnően egymásnak feszül a hagyomány (és az abból eredő előítélet) és a szakmai elfogadottság, miközben a vásárlói igény megvan a könyvekre, és ehhez kell hozzáigazítani a tartalmat. Pedig egyre kevésbé érvényes a tartalomhoz a forma, vagyis itt a formához a tartalom (elvárás). A Talált szívből viszont színdarab is készül, ha jól tudom. És készül a folytatás is…
Nagy öröm ez nekem. Főleg, hogy gondoltam rá, hogy ismeretlenül is megkeresem Kolozsi Angélát ez ügyben, mert nagyon szeretem a bábelőadásait, de még gyűjtögettem a bátorságot, amikor ő keresett meg engem. A napokban kaptam meg tőle a szövegkönyvet, szerintem nagyon jó lett. Szeptember végén lesz a bemutató a Ciróka Bábszínházban, Kecskeméten. A főhős, Pepe története pedig valóban folytatódik, és úgy néz ki, a jövő év elején meg is jelenik a Manó Könyveknél. Ezúttal azonban nem előre, hanem visszafelé ugrottam az időben, egészen az óvodába készülő, hároméves Pepéig, és nem egy nagyobb, hanem több kisebb történetet írtam róla.
A közösség első élményei. Fontos, nemcsak mint téma, hiszen te magad is tagja vagy például az Író Cimboráknak, de tanítottál Budakeszin is kreatív írást gyerekeknek. Számodra mit jelent, miért fontos a közösség?
Nem mondok vele újat: írni magányos tevékenység. Az ember egész nap otthon kopácsol, kénytelen maga beosztani az idejét, munkáját, főleg, ha nem megrendelt írásról van szó, ahol a határidő adott. Kell, hogy találkozzon más, hozzá hasonlóan habókos emberekkel, akik szerint ez igenis, komoly munka, akik hasonló dilemmákkal küzdenek. Az Író Cimborák egy lelkes, inspiratív közösség, jó velük találkozni, ötletelni és ezeket az ötleteket megvalósítani.
Én az egész napi kopácsolás után esténként általában színházba megyek, mert színikritikákat is írok, és ennek kapcsán, változó intenzitással több szerkesztőséghez is kötődöm, egyfajta közösséget ezek is jelentenek. Tanítani pedig – hála a szüleimtől örökölt pedagógusgéneknek – hiába gondoltam valamikor régen, hogy nem szeretnék, mert nagyon is szeretek. Volt alkalmam ezt többször, több helyen kipróbálni, tanítottam középiskolásokat magyarra, egyetemistákat jogra, és igen, legutóbb általános iskolásokat arra, hogy írni jó dolog. De szerencsére, erről már maguk is meg voltak győződve, így inkább tanítottuk egymást.
Nagyon szeretem a FB-on a Mindennapi kortárs magyar vers című oldalt, és szerencsére egyre szaporodnak a hasonló oldalak. Milyen apropóból indult ez el? Kikkel szerkeszted?
A versoldal az én ötletem volt, úgy gondoltam, jó módja lehet a kortárs költészet népszerűsítésének, ha odatesszük a potenciális olvasók képernyőjére. 2010-ben indítottam el a jelenlegi oldal elődjét, sok energiát tettem bele, még játékokat is szerveztem, a saját könyvtáramból kerültek ki a nyereménykötetek. A munkába bekapcsolódott Ignácz Krisztián is, aki először valami technikai dologban segített, később a versválogatásba is bekapcsolódott. Néhány hónap alatt már ötezer olvasónk volt. Aztán jött egy nehéz időszak az életemben, meghalt édesapám, és a gyászidőszak egy különösen rossz pillanatában megszüntettem az oldalt. Krisztián szerencsére újraindította, és később én is újra bekapcsolódtam a munkába. Most már van egy harmadik segítőnk is, Szigeti Julcsi. Változó, hogy ki, mikor, mennyi időt tud erre fordítani, de igyekszünk a folyamatosságot fenntartani, és minél szélesebb körből válogatni.
Sok sikert kívánok, a bemutató után pedig beszéljünk újra!
