Titkaink, Pintér Béla és Társulata a szegedi Thealteren.
A kitalált történeteknél is borzongatóbbak a megtörtént esetek.
Bizony, hát még, ha veled esnek meg. Viharos ifjú koromat volt szerencsém a történet filmidejében, a népköztársaságra keresztelt Magyarország renitens metropoliszában, Szegeden pergetni. Az évtized második felében, a rendszerváltásként aposztrofált birodalmi lépegetés előtti években komoly szkandermeccseim voltak a legendás háromperhármasokkal is. Loptam-csaltam, lágydrogokat használtam, szamizdat kiadásban olvastam Orwellt, kerestem és feszegettem a határokat, útlevélhamisításba sodródtam, és magam is ámulva tudtam meg, létezik olyan, hogy „pszichikai bűnsegédlet”. Azért a kajánoknak megjegyzem, engem nem pedofília miatt zsaroltak meg, ennyire nem pikáns a történet. Egy tiszaszigeti (ex-Jugó határ, akkor a relatív szabadság kapuja) Cpg-koncertet úgy konferáltak, ne csináljatok zűrt, reméljük, mindenki tudja, hol a határ… Szénrészeg barátunkat az akkor még nem sengeni, inkább félvasfüggönyös határsávból a fegyveres erők járőrei egy terepjáró belterének merevítő vasaihoz bilincselve voltak szívesek elszállítani. Így ment ez… No, de félre a tatás egotrippel, nézzük, mire figyeltünk a szegedi Kisszínházban a Titkaink kapcsán.
Abban a világban, mely elhallgatásokra, hazugságra és papírmasé igazságokra épül, szinte rendben van, ha a forradalmár szamizdatszerkesztőnek agymosott kommunista nője van. Hogy a táncházas „műparasztok” közé beépült legműbb paraszt valójában a belső elhárítás vérgané tisztje, aki majd napjaikban aztán tényleg „sokra viszi ”. Ahol a pszichiáternél lehallgató poloskák vannak, ahol a háromperhármas nagy kutya valójában egy hormonzavaros palotapincsi, „hol nincsenek problémák”, ott tényleg mindenki tetű a népköztársaságban.
A darab felületei, mint hagymarétegek simulnak egymásba, s mire a felére érünk a réteghámozásnak, taknyunk-könnyünk folyik a kádári krumplilevesbe.A sorstragédia minden szála elvarrva, vérpontos helyzetek és jellemek sorjáznak. Egy ilyen halálprecíz színházban a naivabb néző hajlamos azt hinni, ezek a karakterek a való világban nincsenek, ez csak mese, mint ahogy fináléban megéneklik azt. Hát nem, ennyire, tényleg ennyire.
A játszókról, a stábról nem írnék itt, nem vagyok kritikus, illetve nagyon, ám nem színházszakmailag, vannak erre avatottak, olvassátok őket. És nézzétek meg ezt a színházat újra meg újra! Ne törődjetek a pesti sok hónapos várólistával, mi az néhány hét a megvilágosodás ígéretéért cserébe?
Ösztön, vérvalóság, a mindenkori kiszolgáltatottság települt ránk, meg hogy milyen vastag bőrt kell növeszteni ahhoz, hogy ne szabadítsuk egymásra a külső és belső fenevadjainkat, akik majd közösen cafrangolnak szét.
Borzongató az is, amikor ma már történelminek mesélt-megélt hatalmi rémtettek helyszínein vezetnek végig, s miután elköszönsz a kalauztól, azon rágódsz, „Így megy ez”, meg hogy az egykori hatalmak módszerei miféle ártalmatlan-jószándékúra sminkelt szereplőkkel operálnak. Egykor és mindenkor. Ha egy üzlet beindul… Mert „körbe minden összeér, s vissza ugyanoda tér. ” De én sajnos, átlátok rajtatok mindenkor, mindörökké bazdmeg. És így tovább.
Kémeri Attila „Matróz” f.n. bizalmas nyomozott
szereplők:
Balla Bán István – Friedenthal Zoltán
Dr Szádeczky Elvira, Pánczél elvtárs – Csákányi Eszter
Kata – Roszik Hella
Timike – Enyedi Éva
Zakariás Bea – Szamosi Zsófia
Tatár Imre – Pintér Béla
Szujó, Pincér, Pogány – Thuróczy Szabolcs
Tatár Ferenc, Ági – Stefanovics Angéla
Borbíró – Póta György
Konkoly – Pelva Gábor
zenészek:
Roszik Hella – hegedű
Pelva Gábor – hegedű, brácsa, gitár
Póta György – szintetizátor, bőgő, brácsa
dramaturg: Enyedi Éva
jelmeztervező: Benedek Mari
jelmeztervező munkatársa: Kiss Julcsi
tér: Tamás Gábor
fény: Varga László
hang: Simon István
kellék: Quitt László
produkciós munkatárs: Hidvégi Anna
rendező munkatársa: Hajdú Rozi
írta és rendezte: Pintér Béla
