Lerongyolódott cigánygyerekek rohanják meg az autónkat. Már rég lejöttünk a térképről, térerő nélkül a semmi közepén. És ez nem India egyik nyomornegyede, ez Magyarország. Méghozzá Szakácsi, egy százhúsz lelkes falu Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Kétkedve ingatom a fejem: pont itt lenne egy nemzetközi művészeti workshop? Igen, pontosan itt.
Borsod-Abaúj-Zemplént amúgy sem mérhetetlen jómódjáról ismerjük – és Miskolcnak is megvannak a maga nem véletlenül pejoratív jelzői, de ez az üveghegyen is túl fekvő település nagyjából definiálja a helyi nyomor legalját. A falu cirka két utcából áll, a házak düledeznek, a tetők hiányosak csakúgy, mint a helyi purdék öltözéke: szakadt, lyukas, lerongyolódott göncökben ácsorognak a gyerekek cipő vagy épp póló nélkül. Mikor megérkezünk a megbeszélt időpontra, hogy találkozzunk az EXCEPT workshop alapítójával, Simon Balázzsal, valamint vezetőivel, tanáraival és tanítványaival, a falu összes gyereke felénk szalad. Az első rémület után már láttuk, hogy csak érdeklődnek, méghozzá nagyon hevesen – nem sok minden történik ebben a faluban. Iskola egyértelműen nincs itt (csak a közeli Lak nevű településen), de ami megdöbbentőbb, hogy nincs semmi. Se élelmiszerüzlet, se kocsma, se bármilyen bolt. Szinte mindenki, ha nem mindenki munkanélküli. De van nemzetközi művészeti workshop három felújított házban.
Szakácsiban először rendezik meg ezt a kéthetes művészeti programot, amelyen körülbelül ötven hazai és külföldi művész, pszichológus és szociális munkás vesz részt. Mondhatni Szakácsiban először történik évtizedek óta bármi érdemleges. Egy hatéves gyönyörűszép helyi cigánykislány, nevezett Beatrix félénk-érdeklődve megfogja a kezem és így sétálunk tovább, kéz a kézben. Ezután másik oldalról megfogja a maradék kezemet egy Virgin nevű egyidős kislány. Majd még hárman csatlakoznak, végül hatan egy láncban haladunk az út közepén, forgalom semmi. Zavarba jövök, mert mind úgy néznek rám, mintha valami isten lennék.
Elérünk az ebédlőbe, ahol az egyetlen külföldi helyi lakos ételeit ehetjük. Ez egy én sem hinném, ha nem látnám történet – de igaz. Egyszer volt, Hollandiában volt egy Elizabeth nevű hölgy, aki hat évvel ezelőtt fogta magát és ideköltözött Szakácsiba, hogy házakat újítson fel és adjon ki külföldieknek. Ötvenes nő, tele energiával, ambícióval és karakterrel. A semmi közepén. Az ebéd alatt, habár ő a művészeti eseménytől relatíve független személy, azért elkaptam néhány kérdésre.
Sosincs időm, tehát mindig van időm – megy bele Elizabeth, hogy interjúzzunk. – Tíz éve jöttem ide, marketing célokkal. Turistaprojekteket pörgetek a világ minden táján, Magyarország pedig jól hangzik nyugaton. Elfeledett régiókat kerestünk, elmentünk télen, mikor semmi sem olyan szép mint nyáron. A semmi közepére akartam menni, ahol nincsenek se gasztronómiai se kulturális aktivitások. Kihívást kerestem és teremteni szerettem volna, így kerültem Szakácsiba.
Mi a foglalkozásod tulajdonképpen?
Magánvállalkozó és üzletasszony vagyok.
Milyen üzletet láttál meg Szakácsiban?
Nem hiszek a rövidtávú, gyors pénzszerzésben. Nagy távlatokban gondolkozom. Nem hiszek a vadkapitalista üzleti koncepciókban sem. Számomra hosszútávon fontos a fejlődés csakúgy, mint a szociális felelősségvállalás. Munkát adtam a helyieknek. Már például nincs szükség rácsra vagy kerítésre, mert mindenki megértette, hogy a turistákra szükség van. Turista = pénz. Az emberek szeretnek velünk dolgozni.
Látsz valamilyen fejlődést a kezdetekhez képest?
Kis lépésekben mérhető a fejlődés. Mikor felújítunk egy házat, sok embert felveszünk a faluból. Legutóbb az összes asszonyt és még húsz férfit foglalkoztattam. Rettenetesen megnőtt a mobilitás is: mikor ideköltöztem két embernek volt jogosítványa, egynek autója, most tíznek. Régen én furikáztam embereket kórházba és vásárolni a közeli faluba. Ma már én kérek meg helyieket, hogy vegyenek nekem is valamit.
Elfogadtak a helyiek?
A közösség része vagyok már. Szeretek itt élni és a város egyáltalán nem veszélyes. Ha bármilyen balhé van, annak a többsége az általános szegénységből fakad. Az első három ház renoválásakor először nem értették, miért újítom fel a házakat. Azt hitték a rokonaimnak, hosszú volt megértetni velük, hogy ezek vendégházak lesznek. Az egész falu hihetetlenül lelkes lett: Jönnek! Végre jönnek ide emberek! Így megbarátkoztunk.
Magyarul beszéltek?
Igen, kicsit tudok magyarul, borzalmas nyelvtannal de egész nagy szókinccsel.
Hogyan kapcsolódsz a workshophoz?
Szálláshelyekkel és az étel-ital megszervezésével segítek az EXCEPT-nek. Balázzsal négy-öt éve találkoztam először, nagyon tisztelem és csodálom, amit tesz. Mondhatni a faluban én vagyok a kenyér, ő pedig a cirkusz.
A villáminterjú közben meg is ebédeltem – és egy jóleső szieszta helyett Simon Balázs rendező, az EXCEPT alapítója és főszervezője máris invitált, hogy kukkantsak be az éppen zajló programokba. Még az ebédlőben érdeklődni kezdtem a workshoppal kapcsolatban, így Balázs bemutatott Andreas Schantz kreatív igazgatónak – kicsit kevésbé drámai hangzású foglalkozásával élve: Andreas Schantz teljesállású bohócnak és előadóművésznek. Az EXCEPT céljairól és művészeti programjáról őt kérdeztem első körben.
Mi az EXCEPT célja?
Hídat szeretnénk építeni a szociális és művészeti aspektusok között. Három alkotóelemből áll össze ez a híd és így az EXCEPT is: művészekből, szociális munkásokból és pszichológusokból. A szociális munkások praktikus emberek, a művészek az inspirációt hozzák, a pszichológusok pedig a tudást teszik hozzá. Balázzsal együtt három hónapig dolgoztuk ki ennek a két hétnek a programját, elég kötött órarend van.
Kreatív igazgatóként mi a feladatod?
Felelős vagyok a workshopok lebonyolításáért, a tanítási folyamatokért és a tartalomért, emellett az egyhetes bohóc-workshopot is én tartottam Budapesten korábban. Októberben vettem részt az első nagyobb meetingen Balázsékkal. Hat ország csatlakozott az eseményhez, melyek mindegyikét végiglátogatjuk. Varsóban például Philip-pel és néhány rapperrel dolgoztunk egy hétig, de Párizsban is voltunk tíz napot, ahol maszkokat készítettünk. Majd színházi és egyéb workshopokat tartottunk. Ez is szervesen csatlakozik ahhoz, amit előtte tettünk.
Csupán felügyeled az eseményeket vagy te magad is csatlakozol a workshopokhoz?
Bohóc és előadó vagyok, így én is tartok workshopokat. Tanárokat tanítunk és megismertetjük a test nyelvét, amelyet szintén hasznosítani lehet. Emellett kis húszperces bohócműsorokat adtam elő a gyerekeknek, de már volt korábban az utcán is egy előadás, ami nagyon tetszett nekik.
Miért szereted ezt a munkát?
Egyrészről ez egy hálózat embereknek, akik különböző területeken dolgoznak. Másrészről mindenki fejleszti a saját képességeit, így ezek az aspektusok egyszerre vannak jelen. Ami megérintett az az emberek közti kapcsolat. Nagyon békésen elvoltunk egymás mellett, nem voltak panaszok vagy problémák, nagyon motiváló milyen fantasztikusan tudtunk együtt dolgozni a faluval is.
A második interjú után már tényleg el is mentem megnézni, mi is zajlik itt valójában. Az egyik workshoppot egy Adam nevű fiatal srác tartotta és leginkább ismerkedős-koncentrációt igénylő, egyszerű de mégis könnyen elrontható játékokra fókuszált a csoport. A körbenállós-mozgáscentrikus játékok közben társadalmi problémákról is folyt a szó és a játékokban is érezhető volt némi komoly háttérhang. Később Andreas mesélt nekem arról, hogy Adam játékai miért nagyon fontosak: megtanítanak arra, hogy nagyon egyszerű dolgokban is tudunk hibázni, akár egy előadás során is, és ezeket a botlásokat el kell fogadni, hogy jól tudjuk kezelni. Ebben a megvilágításban már sokkal jobbak voltak ezek a programok, mert egyébként hatéves kori táboraimat juttatta az eszembe.
Adam workshopja után bekukkantottunk a helyi templomban folyó színházi főpróbára, de sajnos épp akkor fújták le, mert valaki rosszul lett gyomorrontással (a faluban elszállásolt külföldiek közül sokan megbetegedtek – valószínűleg a nem túl tiszta víz lehet az oka). Végül az ebédlős helyen kísértük figyelemmel egy magyar lány maszkos workshopját: a résztvevők különböző maszkok közül választhattak, amelyekhez egy személyiséget kellett társítaniuk. Mindezt a mozgás eltúlzott nyelvén kellett előadniuk és leginkább nonverbálisan megértetni, kik is ők. Tanulságos és szórakoztató volt nézni a műhelymunkát, habár elég rövidnek találtam: mire bemelegedtek volna, már le is járt az idő. Közben négy helyi gyerek egy pirinyó cicával is besunnyogott a helyiségbe és a maszkokkal játszottak.
Így telt el a Szakácsi napom első fele,
avagy egy nagy harapásom ebbe az élet nevű dologba, egy egészen új szemszögből. A napom második felében húsba vágóan őszinte interjút készítettem Simon Balázzsal a művészet kötelességeiről, projektekről és magunkra figyelésről, valamint kaptam egy nagyon kedves kérést is egy helyitől. Mindezt a cikk következő részében olvashatjátok!
