Egy hét telt el a Bagoly és Cica budapesti bemutatója óta. Hogy a másfél órányi önfeledt szórakozást ígérő pimasz, sodró lendületű előadás tartja a szavát, az nem is lehet kérdés: a premiert követően széles vigyorral az arcomon, könnyed léptekkel ballagok haza. Az előadásról akkor, a friss élmény hatása alatt áradozni támad kedvem, ugyanakkor éppen ennyire foglalkoztat, hogy vajon mi marad mindebből, miután leülepedtek a látottak-hallottak. Nos, van egy rossz hírem a kétkedők számára: Pelsőczy Réka a nem is annyira hálás alapanyagból egy stílusos, hangulatos és kifejezetten szerethető komédiát rendezett.
A fenntartások persze nemcsak a zenés-szórakoztató színházak felhígult kínálatából, hanem a vígjátékok műfaji hagyományaiból is fakadnak, hiszen a tragédiát minden korban többre tartották, mint a komédiát. Tisztában vannak ezzel maguk az alkotók is, Szabó Kimmel Tamás többek között arról is beszélt az est.hu-nak adott interjúban, hogy komolyan vették Bill Manhoff könnyed, nyári darabját:
Bulvárkomédiaként aposztrofálják, amivel én igazából nem nagyon tudok mit kezdeni. Nyilván egy vígjátékról van szó, amin sokat lehet röhögni, de azért a mi feladatunk az, hogy kicsit mélyebb tartalommal töltsük meg. Nekem például az amerikai darabokkal pont az a problémám, hogy rengeteg beszéd van bennük, és rendkívül felszínesek. Mi itt, Európa közepén mindig a mélyebb, emberi tragédiákat kutatjuk, pont ezért sokkal nehezebb is vígjátékot csinálni, mint egy komoly, tragikus drámát. A cél, hogy megnevettessük az embereket, a feladat pedig az, hogy mindenféle, a darabból adódó felszínességet kitöltsünk.
Darabból adódó felszínességből pedig akad bőven, hiszen a Bagoly és Cica nemcsak címében olyan, mint egy elfuserált La Fontaine-állatmese. Felix egy könyvesbolti eladó, aki nappal alszik, éjszaka pedig első regényén dolgozik, s ekkor, a fáradságos írói munka egyik kevésbé fáradságos szakaszában kapja üzletszerű kéjelgésen szemrevaló szomszédját. A modellként dolgozó, színészi pályára készülő Doris-t a panaszt követően persze kiteszik a lakásából, s már kész is az alapszituáció: a cica átmenetileg a bagoly odújába fészkeli be magát. Hogy a kukkoló lakásába berontó, s mindjárt oda is költöző dögös prosti élethelyzete mennyire valós, abba teljesen felesleges volna belemenni. Ha legutóbb Vinnai Andrásnak világvégére volt szüksége ahhoz, hogy Nórát és Alvint összezárja a Garzonpánikban, akkor ehhez képest Doris és Felix még olcsón megúszta.
A Bagoly és Cicát egyfelől Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás játéka tölti meg élettel és tartalommal.
Történetükben kézenfekvő volna egy cicababa és egy okostojás különös egymásra találását látni, s levonni a tanulságot: lehet, hogy nem elég rátermettek vagy szerencsések ahhoz, hogy színésznőként, illetve íróként fussanak be karriert, de a közös boldoguláshoz nem is kell az elérhetetlen álmaikat hajszolniuk. Csakhogy Felix valóban tehetséges, elég csak Szabó Kimmel Tamás tévés paródiáira gondolni, s Doris számára hamar egyértelművé válik: a férfi saját maga választotta ezt a megalkuvásmentes életmódot a kereskedelmi csatornák és a közízlés kiszolgálása helyett. Valahogy úgy, ahogyan Szabó Kimmel Tamás is alaposan megfontolja, hogy milyen szerepeket vállal el.
A Bagoly és Cica, ha lehet, Jordán Adél számára még több lehetőséget kínál az önkifejezésre. Doris úgy mozog, gesztikulál és beszél, akár egy pin-up girl, ahogyan Jordán Adél játéka is annyira lehengerlő, mintha zsigerből hozná a címlaplány szerepét, valójában azonban egyikük sem ilyen. Erre akkor derül fény, amikor Doris előbb nőcis pózba vágja magát, majd hirtelen hétköznapi testtartást vesz fel, hogy demonstrálja Felixnek: nemcsak és nem elsősorban jó nőnek született, hanem megtévesztő hitelességgel alakítja a csinibabát. Akárcsak Jordán Adél.
Másfelől a Bagoly és Cica sokat köszönhet Kálmán Eszter jelmez-, de főként díszlettervének is.
Már a Stuart Mária játékterére is nehéz volt szavakat találni, s Kálmán Eszter ismét kitett magáért: a kerekeken guruló, szétnyitható-összecsukható babaház egyszerre segíti a színészek játékát és helyezi tágabb kontextusba az előadást. (Arról nem is beszélve, hogy a dobozdíszlet nem elég, hogy alaposan megkönnyíti az előadás utaztatását, de fityiszt mutat a fanyalgóknak is, hiszen úgy tesz, mintha a produkció eleve a bulvárhaknira volna berendezkedve.) Belülről a lakás olyan, akár egy IKEA-s bútorokkal telezsúfolt bemutatóterem, ahol semmi sem igazi, de nagyon annak akar látszani.
Kálmán Eszter díszletként, babaházként, bemutatólakásként vagy akár zenélő ékszerdobozként értett munkája ugyanazt az illúziót kelti, s szorosan összefügg Pelsőczy Réka elképzelésével. Szemben ugyanis a Bagoly és Cica Barbra Streisand és George Segal főszereplésével készült, földhözragadt filmfeldolgozásával, Pelsőczy Réka rendezése az eleve a 60-as évek derekán, Amerikában játszódó történetet skatulyába zárja, idézőjelbe teszi és a játékos, mesebeli vonásait hangsúlyozza. Egyszóval mindent megtesz azért, hogy elemelje a valóságtól, miközben Doris-t és Felixet mindvégig hús-vér figurákként kezeli.
Olyan vagy, mint egy szexuális Disneyland,
mondja Felix csodálkozva Doris-nak, hiszen a lány a vendégei minden elképzelhető vágyát teljesíti, de Disneyland sokszínűségével vetekszik Kálmán Eszter díszlete is, és Disneyland illúzióit teremti meg a színpadon az előadás is.
Disneyland azért van, hogy elleplezze: maga a „valódi” ország, az egész „valódi” Amerika a Disneyland. […] Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy elhitessék, a maradék valódi, miközben egész Los Angeles és Amerika, ami körülveszi, nem valóságos többé, hanem hiperreális és szimuláló típusú. Immár nem a valóság hamis ábrázolásáról van szó (ideológiáról), hanem annak elleplezéséről, hogy a valóságos többé nem valóságos: a valóság elvének megmentéséről.
A hívószón kívül a Bagoly és Cicának természetesen semmi köze Jean Baudrillard tanulmányához, a címét – A szimulákrum elsőbbsége – pedig le sem merem írni, mert a naphosszat az értelmező szótárat bújó Doris még a végén kitér a hitéből.
