Schiller: Stuart Mária; Örkény István Színház; Rendezte: Gáspár Ildikó
Első nagyszínpadi, második Örkény Színház-beli, de összességében is csupán a harmadik rendezése Gáspár Ildikónak a Stuart Mária, ez a rutintalanság pedig éppen csak annyira ütközik ki az előadás során, mint a Két néni, ha megindul ősbemutatóján: semennyire. Egyrészt azért nem, mert dramaturgként, közvetett módon nyilván sok tapasztalatot gyűjtött az évek során, másrészt azért nem, mert semmiféle kényszer nem érződik a munkáin. Kizárólag akkor rendez, amikor lehetősége nyílik rá, cserébe ilyenkor ahhoz és úgy nyúlhat, amihez és ahogyan csak szeretne, s mintha ez a végtelen alkotói szabadság az előadásai minőségét is szavatolná. Legújabb rendezésének női mivolta, ha egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni, nem Mária és Erzsébet ábrázolásában, hanem az egész előadást átható érzékenységben, a többi szereplőre fordított figyelemben és – ezzel szoros összefüggésben – a mozgásterük gondos behatárolásában érhető tetten.
Egyfajta célszerűségben, minimalizmusban gondolkodom, kevés eszközzel, játékosan. Meghatározó a tér és a zene – a látvány és a hang. Szeretném, ha meg tudnám találni azt a világot, amelyben ezt a történetet a legérzékibben és a legérzékenyebben tudom megmutatni, ahol a legtöbb följöhet azokból a tudatalatti rétegekből, amelyek a világ mozgását alapvetően meghatározzák. A világ költőisége, nem a valószerűsége érdekel.
Izsák Lili és Kálmán Eszter játéktere azonban jóval több, mint egy díszlet
A színpadkép megálmodásakor Vilhelm Hammershøi munkái jelentették a kiindulópontot. Egyik festményére – s vele együtt a Stuart Mária látványvilágára – Gáspár Ildikó saját bevallása szerint egy müncheni kiállításon talált rá, és azonnal tudta, hogy ez az, amit keresett.
Izsák Lili és Kálmán Eszter díszlete stílusosan mutatja be I. Erzsébet abszolutista udvarát, annak ellenére is ízléses és harmonikus, hogy első ránézésre olyan, akár egy életre kelt festmény, hogy a Schiller-korabeli figurák is otthonosan járnak-kelnek benne és hogy a 20. század vívmányaiból is bőséggel merít, ráadásul ebben a térben a funkcionalitás és a jelképiség is jól megfér egymás mellett. A látványt a színpad hátsó falát teljes egészében beborító ablak és a mögé kivetülő táj, a barátságos tűzfal vagy a havas hegycsúcsok képei uralják. Juhász András videói, a madárcsicsergés, a dörgések, az ablaküvegen végigcsorgó esőcseppek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az ésszerűtlen logikusnak, az életszerűtlen pedig valóságosnak tűnjön – akárcsak az álmainkban. Hogy megbomlott volna Mária elméje a csaknem húszéves fogsága alatt, rémálmok gyötörték vagy csupán szabadjára engedte a fantáziáját, arra az előadás csak halovány utalásokat tesz, de nem is ez számít. Ennél ugyanis sokkalta fontosabb, hogy Mária őrei, pártfogói és Erzsébet hívei, ellenségei ennél valóságosabbak már nem is lehetnének. Márpedig éppen ettől olyan különleges Izsák Lili és Kálmán Eszter díszlete, hiszen olyan világot hozott létre, amit minden egyes szereplő a saját vérmérséklete és ambíciója szerint lakhat be.
Vajda Milán szinte végig fojtott szenvedéllyel alakítja Burleigh-t, Erzsébet elvakult, hatalomittas főkincstárnokát, de az előadás egyetlen ismétlődő képsorral is képes visszaadni, egyszersmind idézőjelbe tenni az erőfeszítéseit. Az egymásba nyíló, üres termek és az újra meg újra kivágódó kétszárnyas ajtók túlzása egyszerre jelzi Burleigh rögeszméjét, ironizál az ehhez hasonló jelenetek ízléstelenségén és kacsint ki az Örkény színpadának feneketlen mélységére. Burleigh természetesen nem abba őrült bele, hogy elérte a célját, ellenkezőleg, a terve megvalósításával éppen az életcélját veszítette el. Polgár Csaba játssza legfőbb ellenlábasát, Leicestert, aki Erzsébetnek és Máriának egyaránt csapja a szelet, de hogy mind a kettejüknek csak színleg, azt az utolsó pillanatig el tudja rejteni. Leicester külön utakon jár, s ehhez mérten ő az egyetlen, aki be tud lopódzni az ablakon keresztül a királynő palotájába.
A hős szerepét
ezúttal nem Polgár Csaba, hanem a Mortimert alakító Ficza István tölti be, pedig Mortimer árulását könnyebb volna elhinni, mint Leicesterét – na de hát éppen ez a lényeg. Máriának címzett szerelmi vallomása ugyanis annyira lüktető, heves és szenvedélyes, mintha csak Schiller szentimentalizmusának kigúnyolása volna, s noha valószínűleg az is, Mortimer érzelmei, mint utóbb kiderül, őszinték és nagyon is valóságosak. Ekkorra azonban már késő, az élelmes Leicester tőrbe csalja, és stílszerűen a kastély egyik sötét zegzugát jelképező liftaknában leheli ki a lelkét. Éppen ott, ami nagynénjének, Pauletnek a felségterülete. A Mária jelenlegi őrzőjét alakító Takács Nóra Diána zabálnivaló zugevése pompásan visszaadja Paulet személyiségét, aki a szűk liftbe zárva, a szendvicsét majszolva érzi igazán szabadnak magát.
Burleigh, Leicester, Mortimer és Paulet mindannyian Erzsébet kénye-kedvétől függenek, de közel sem annyira, mint Davison és Kent, a királynő legalacsonyabb sorból származó alattvalói, hiszen ők a leginkább kiszolgáltatottak, ugyanakkor, Gáspár Ildikó elképzelésének köszönhetően, Davison és Kent mellékszereplőkből az előadás kulcsfiguráivá lépnek elő. Kent amolyan mindenes, de a liftek karbantartása, s főként a hangosítás ellenőrzése közben úgy tesz, mintha Erzsébet udvara csupán egy színházi előadás díszlete volna, ami egészen kivételes helyzetbe hozza Kákonyi Árpádot, hiszen Kent szerepének eljátszása mellett a Stuart Mária zenéjéért is ő felel. Davison is Erzsébet színpadiasságát leplezi le, amikor a tökegyforma, földhöz vágásra rendszeresített vázákat színházi kellékként veszi elő újra és újra, de nem azért Spiegl Anna játéka az est fénypontja, mert ugyanazt a bohóctréfát negyedjére is képes érdekesen elsütni, hanem azért, mert az önfeledt sürgés-forgás és törés-zúzás közepette még csak nem is sejteni, hogy a hirtelen rá nehezedő terhek súlya alatt végül ő maga lesz az, aki összeroppan.
Két néni, ha megtorpan
Jó végre Szandtner Annát igazi főszerepben, Hámori Gabriellát pedig újra az Örkény színpadán látni, Erzsébet és Mária sziluettjei tökéletesen illeszkednek Izsák Lili és Kálmán Eszter színpadképébe, Gáspár Ildikónak azonban mégis az ő személyiségüket sikerült a legkevésbé megragadnia. Míg Szandtner Anna Erzsébet gőgös, hiú, hisztis és kétségbeesett oldalát mutatja meg, addig Hámori Gabriella Mária minden reményét, haragját, félelmét és szenvedélyét egy-egy szélsőséges jelenetbe sűríti; míg Erzsébet kitárulkozik a nézők előtt, addig Mária még inkább bezárkózik, de Gáspár Ildikó rendezése annyira markáns, hogy Erzsébet és Mária, akárcsak Hammershøi festményeinek rejtélyes nőalakja, csupán önmaga árnyképe lehet. Így viszont, stilizációként, nagyon is erőteljes a jelenlétük. Erzsébetnek a népén, Máriának pedig önmagán esik nehezére uralkodnia, miközben mind a ketten foglyok: Erzsébet a szanatóriumé, Mária a tömlöcé, Izsák Lili és Kálmán Eszter leginkább iskolaköpenyre emlékeztető jelmezei pedig ehhez mérten a szakápolók és a börtönőrök egyenruhájára is egyaránt rájátszanak. Szabad ebben a közegben csak Znamenák István kívülálló pojácája és Pogány Judit megingathatatlan tanácsadója lehet. Nincsen harmadik út.