Fesztiválozni, jössz, kilépni a szürkéből, bele a nyírbátori kékbe, mezítlábas, gyepenjáró felleghajtásba. Egy képeslappal terveztem kezdeni a napot, pontosabban kettővel. Anyámnak meg babámnak, „szépazidő jólérzem magam”. A főpostán sorszámautomatázás és érhetetlenül hosszas várakozás után készültem vásárolni két képes levelezőlapot (tudjátok, kis, a bakkártyánál vagy kétszer nagyobb, sőt, kicsit mégnagyobb karton lap, aminek az egyik oldalára képek, esetünkben városképek vannak nyomtatva, a másikra meg ráírod valakinek a nevét és lakcímét, majd némi pénz ellenében a postásokra bízod, hogy dobják be a címzett lakásán a postaládába) bélyeggel. 340 forint, mondja a hölgy, s kéri a nevem és lakcímem, hogy úgymond számlát adhasson. Köszönöm, nem kérek számlát. mondom. De, igen, mert a NAV kötelezi őket, hogy nekem számlát adjanak. Nesze neked, mondom magamnak, visszatüremlik, megszorít a rendszer, legyen már hétvégébb az élet! De legalább most már megértettem azt a fiatalembert, aki előttem ment be a postára, s a már jó tíz méterre járó melegítős asszony felé fordulva – én azt hittem akkor, neki célozva – így méltatlankodott:
… az isten némíccson meg, mingyá szétütöm a szádat, hogy némíccson meg a zisten…
Szerencsére, sem az asszonyon, sem a postásokon, de – mint az itt sorjázó karakterhalmazból is sejthető – az Önök tudósítóján sem fogott az átok. A hivatalosságos élményeket elmosandó, elindultam a bátori Papok rétje felé, ahol a bejárat előtt pár lépéssel vigasztalódni tér a vándor: A Réka kocsma dobozos sörei hűtik a postajárta ember felhevült vérét. A fesztiváltéren a szegedi Aranygyapjú csapata egy hétfejű sárkány kaszaboltat a nekivadult ifjakkal, rejtélyes, miképp él túl ez a zöld, óriás, kitalált, szivacsosba öntött lény ennyi verekedést és kardcsapást. De bizonyosan túléli, fél óra múlva látom, ketten cipelik barlangjába – igaz, a hét fejet három ember viszi utána.
Pályi János, az ország egyik utcás legemberebbje a Vitéz Lászlót az Elátkozott malomba terelte a Múzeum kertjében. A Váróterem Projekt Borsópróbája a Korona Teátrum deszkáin fut. Az Ort-Iki gólyalábas, plecsni osztós Díszszemléje a gyepen menetelt. A Boldogasszony zsonglőrje, akit a Bábakalács menedzsel, hol másutt, a templom bejáratnál ámított el. A fesztivál üdvöskéi, a Szárnyas Sárkányok utcásai az örök klasszikust, Szent Györgyöt meg annak sárkányát terelték fűre. Mácsai Pál szépmeséje, az Azt meséld el Pista, beköltözött a város kulturális központjának falai közé. Méhes Csaba és rezesei, a Brass int he Five a Rézerdőből szabadult lakókat hozta a cirkuszba. Ágoston Béláim – akarom mondani, az Ágoston Kártett A Borz filozófiájából adott életes ízelítőt. A Freak Fusion mégújabb cirkusszal rukkolt elő. Miközben a gyanútlan fesztiválozó a cirkuszban ámul, a Cabaret után leesik az álla: mi a francot keres a nagyszínpad előtt egy négy méteres építkezési állványon a több évtizedes múlttal bíró szovjet autómotor? Megtudtuk ezt is: bár a kiszuperált erőművet csak a beállásnál sikerült beindítani, azért lett némi sejtésünk arról, mit hallhattak a Krím félsziget lakói, amikor a nagy testvér felszabadította őket. A Vatafaka Hódmezőváráshelyről érkezett, sajnos a frontemberük, a Dél-Alföld egyik leghősebb disznajásza valami átkozott gerincproblémák miatt nem jött el, az alföldi kondászgyerekek bemutatták, hogyan mulat a síksági betyár, ha indusztriális környezetbe szabadul. Gazdagabb lettem megint, nemcsak egy tartalmas fesztiválnappal, mert a vásárhelyi nép-iparzenészektől kaptam egy A disznók hallgatnak feliratú pamutpólót.
Ez volt a Szárnyas Sárkány második napja.
