Az a jó a kritikai visszhangban, hogy az sem tudja magát függetleníteni tőle, aki nem akarja meghallani. Hogy végül Jászay Tamás hangja meddig ér el, azt nem tudom, de az én fejembe bizony befészkelték magukat a sorai: a gyulai Szentivánéji álom grúz rendezője, „Doiashvili mind a rendezés, mind a díszlet, mind a koreográfia tekintetében egyszerűen újrahasznosította korábbi, Tbilisiben bemutatott munkáját.” Márpedig az újrahasznosítás a YouTube-on található, 2012. decemberi videorészlet alapján igencsak enyhe kifejezés:
Grúz színházszerető barátok és nyelvtudás híján fogalmam sincs, hogy mi hangzik el a videóban, de a vetített háttér, a kötélhúzás, az irodai székek, a guruló zongora, a daru segítségével lebegő Titánia és Oberon és a mobil díszletfal is mind-mind visszaköszön a mostani bemutatóban. A gyulai Szentivánéji álom csak azért nem másolja egy az egyben az – első, változatlan és egyéni, máshoz nem hasonlítható értelemben véve is – eredeti előadást, mert Bánki Róza természetesen egyedi és egységes jelmezeket tervez, Kozma András dramaturg pedig alig észrevehetően csúsztatja Nádasdy Ádám mai fordításába Arany János míves sorait.
Azzal egyébként az égvilágon semmi baj nem volna,
ha David Doiashvili azt mondaná, hogy régóta foglalkozik a Szentivánéji álommal, a darabot már több ízben színpadra állította, és most, Gyulán egy újabb állomásához érkezett a folyamatosan változó, alakuló produkció. Ehhez képest a színlapon egy árva szó nem esik erről, ahogyan a vele készült interjúban is csupán annyit említ a rendező:
Minden rendezőnek megvan a maga védjegye, ha úgy tetszik, kézírása. Igen, lehet, hogy a Szentivánéji valamilyen szinten hasonlít majd az általam eddig rendezett előadásokra. Videót például most is használtunk.
A mellébeszélés már önmagában is vérlázító volna, de egy ennyire ötletes, látványos és mégis karakterközpontú előadás esetében különösen az. A sunnyogás ugyanis felér egy beismerő vallomással: igen, hülyének vagytok nézve, mert én bizony ugyanazt a bőrt húzogatom le Shakespeare faszáról.
Miközben Doiashvili rendezése
nemcsak, hogy fokozatosan építkezik, de makacsul egyetlen történetként kezeli az athéni nemesek valódi, a tündérek mesebeli és a mesteremberek színházi szálát. Ez a következetesség egyrészt markáns irányt szab a Szenivánéji álomnak, másrészt olyan előnyökkel jár, mint Hippolyta és Titánia, Théseus és Oberon, illetve Philostratus és Pukk egybemosása. Utóbbi szerEpében Farkas Dénes előbb önelégült, de biztos ízlésű rendezőként dirigál, majd kifinomult (értsd: meleg), meg nem értett művészként serénykedik Oberon oldalán, s jutalmul, mintegy fáradozásaiért cserébe az előadás első igazán jó ötlete is neki jut: Théseus-szal, Hermiával, Lysanderrel, Helénával és Demetrius-szal külön-külön és ahogyan valójában történt, egymás szavába vágva is elmondatja a szövegét.
Doiashvili díszlete
és Bánki Róza jelmezei a nyitójelenetben még csontig, velőig feketék, és a sivár valósággal szembesítenek. A fekete ruhás alakok nemcsak megkülönböztethetetlenek, de tökéletesen beleolvadnak a sivár, sötét környezetbe: a fásult, kiábrándult figurák akár mi magunk is lehetnénk. A színpad persze hamarosan megtelik élettel, s a szürke hétköznapokból a tündérmesék varázslatos világa és a mesteremberek illúzióromboló színháza bontakozik ki. A kezdeti kietlenséghez képest egyébként is erőteljes volna a kontraszt, de Doiashvili mindezt meglepően ötletes és látványos megoldásokkal tetézi: a fekete falra Heléna videohívása vetül, Titániát és Oberont egy-egy ügyes szerkezet a falon keresztül repíti a magasba, a kézművesek pedig a fal másik oldalán próbálnak, s eközben jól látszik, hogy ők építették és ők is mozgatják a díszletet – így mindjárt érthető, hogy miért megy ennyire döcögősen és pontatlanul.
Már Shakespeare-nél sem könnyű követni
hogy ki kiért van éppen oda: Lysander és Demetrius először Hermia kegyeiért verseng, miközben Demetrius után Heléna epekedik, majd Pukk ügyes húzásának hála mindenki a viszonzatlan szerelemtől szenved, ezt követően Lysander és Demetrius Helénán veszik össze és Hermia marad hoppon, míg végül mindenki megtalálja a párját; de ez ahhoz képest semmi, ami a Gyulai Várszínházban történik. Nem azért, mert Fátyol Kamilla elkényeztetett hülye picsává egyszerűsíti Hermiát, akinek a kedvéért Fehér Tibor egyébként épkézláb Lysandere is komplett idiótát csinál magából, és nem is azért, mert Tompos Kátya önértékelési gondokkal küzdő, mindenáron megfelelni próbáló Helénája úgy táncol, ahogyan Mátyássy Bence pipogya, de szemmel láthatóan érzékeny Demetrius-a zongorázik. Nem, a Szentivánéji álom szerelmi szálát azért nem lehet kibogozni, mert a fiatal nemesek jelleme egyre inkább háttérbe szorul, és jelképekként kezdenek működni a színpadon.
Hermia, Lysander, Heléna és Demetrius annyira játékos, szenvedélyes és energikus, mintha minden fiatal athénit ők képviselnének. Nagyszerű Lysander és Demetrius balettpárbaja, találó, ahogyan önmaguk körberajzolásával próbálják meghatározni a saját egyéniségüket és kifejező az óvodás civakodás is, de leginkább Tompos Kátya spárgája és Fehér Tibor tornagyakorlatai nyűgöznek le: a szerelem, s főként a vágy nem ismer határokat. Hogy ebből aztán követhetetlen szerelmi légyottok, szexuális kalandok és félrekúrások egész sora következik, az kevésbé számít, a fiatalok hevessége ugyanis Hippolyta és Théseus, illetve Titánia és Oberon történetét illusztrálja.
Ezúttal ugyanis nemcsak névleg a tündéri-királyi páré a főszerep,
Nagy-Kálózy Eszter és Horváth Lajos Ottó pedig a nagyívű történethez mérten fajsúlyos alakítással és erőteljes színpadi jelenléttel érzékelteti azt a mérhetetlen fájdalmat, ami Hippolyta/Titánia elvágyódásából és kiszolgáltatottságából, illetve Théseus/Oberon féltékenységéből és birtoklási vágyából fakad. Théseus erőszakkal láncolja magához Hippolytát, de Oberonként is csak azért engedi más férfi karjaiba Titániát, hogy megleckéztesse, a királynőre azonban – a szó szoros és átvitt értelmében is – mély benyomást tesz Zuboly, az együgyű takács őszinte közeledése. A tündérek, királyok és alattvalóik világa végképp összemosódik, s ha a mesteremberek – Kristán Attila asztalosát és Rácz József szabóját leszámítva – nem is győznek meg arról, hogy jó színészek, szerencsétlenkedéseik közepette Szarvas József játéka még természetesebbnek hat.
Philostratus próbálja lebeszélni Théseus-t arról, hogy Zubolyék darabját válassza, de az athéni herceg hajthatatlan. Látni akarja Thisbe és Pyramus történetét, és a végeredmény szempontjából teljes mindegy, hogy azért, mert pontosan tudja, hogy a saját sorsáról szól, vagy azért, mert fogalma sincs róla. Hosszúra nyúlt, de emlékezetes előadás a gyulai Szentivánéji álom, ráadásul azóta a Formidable sem akar kimenni a fejemből:
