Ha mindenáron hibát szeretnék találni a V4 Fesztiválban, akkor előhozakodhatnék a feliratok kritikán aluli időzítésével, és azt is megemlíthetném, hogy az egykor moziként működő épület adottságai sem éppen a legjobbak, de ezzel véget is érne a negatívumok sora. Nem tudom, hogy ez a véletlen műve vagy a szervezők átgondolt munkájának az eredménye, de nem is érdekel: a V4 Fesztiválnak saját arculata és egyénisége van.
A váci nemzetközi színházi találkozó egyik legnagyobb erénye, hogy élhető léptékű, ami ebben az esetben nem a kicsi és a szegényes szinonimája: a fel- és levezetéssel szűk egy hetesre nyújtott fesztivál valójában négy napig tart, mind a négy napon egy-egy ország színháza mutatkozik be és minden előadást egy-egy koncert követ. A program kiegyensúlyozott és szisztematikus – ennél több nem is kell. A zenei színpad fellépői – a Csík Zenekar, a Quimby, Dolhai Attila és Hobo – egytől egyig közönségcsalogató nevek, s a képviselt műfajtól függetlenül igényes (értsd: hangszeres) élőzenét játszanak. A V4 szellemisége itt ugyan háttérbe szorul, de egy-egy nehezebb előadás után ezért joggal hálás a közönség, azt viszont el tudnám képzelni, hogy jövőre a magyar nyelvű előadás után egy cseh, lengyel vagy szlovák zenekar adjon koncertet. A V4 Fesztivál másik, elévülhetetlen érdeme, hogy az előadások ideális sorrendben követik egymást.
A Macskalépcső
adja meg az alaphangot, és arról szól, amire a V4 Fesztivál tematikája és az előzetes várakozások alapján számítani lehetett: az ismerős kultúrát képviselő, idegen nyelvű színházi előadás hol közvetlen, hol közvetett élményéről. A Macskalépcső persze színtiszta provokáció, Tóth Gábor rendezésének pedig egyetlen, markáns célja „hogy manírjainkkal, modoros viselkedésünkkel, magunkra erőltetett, mesterkélt gesztusainkkal, eljátszott örömünkkel, színlelt bánatunkkal és képmutatásunkkal szembesítsen minket, ehhez pedig az idegennyelvű szöveg és a nagyszínpadi tér is kapóra jön.”
A Hét randi
olyan önfeledt, minőségi szórakozást nyújt, amire egy jól működő előadás is csak a saját kulturális közegében képes. Ráadásul a jelbeszéd segítségével az előadás azt a hatást is ki tudja váltani, amit a Macskalépcső a szlovák nyelv ismeretlen hangzása révén ér el. Nem csoda, hogy a süketnéma pár veszekedése a Hét randi legerősebb jeleneteinek egyike. „Nemcsak azért, mert a néma játék arra készteti a nézőket, hogy kiélesedjenek az érzékszerveik, de a vita hevében a színészek gesztusai is egyre szenvedélyesebbek lesznek. A közönség ettől még nem fogja jobban érteni a jelnyelvet, a toporzékolás, a térdcsapkodás, a csettintés, a tapsolás és a mozdulatok ritmusa azonban szép lassan néptánccá szelídíti a csetepatét, s ebben aztán fel is oldódik a férfi és a nő közötti feszültség.”
Az Újjászületés
kapcsán nem győzték hangsúlyozni a szervezők, hogy az előadás bemutatóját a Magyarországon élő lengyelek világnapjára időzítették, az mindenesetre biztos: ha az Újjászületéssel indul a fesztivál, akkor nem övezte volna ekkora érdeklődés, ha pedig ezzel zárul, akkor sokak szájíze keserű maradt volna. A megértést a nyelv nehezítette, de nem a lengyel, hanem a színpadi: az előadás nemcsak arról tanúskodik, hogy milyen sokféleképpen képes fogalmazni a színház, de arról is, hogy milyen könnyen talál süket fülekre az újító kezdeményezés. „Éppen ezért az Újjászületés a performanszhoz áll a legközelebb, ahol semmi sem mutat túl önmagán. Itt nincsenek a hagyományos értelemben vett jellemek, nincs követhető történet, a színészek rossz szövegeket mondanak, nincsenek alakítások és nincs szerepe a dramaturgiának sem.”
A vérgrófnőtől
persze még az Újjászületés sem tudta eltántorítani a közönséget, de a szervezők nagyon okosan az utolsó előtti napra tették a musicalt, mintha csak az járt volna a fejükben: erre így is, úgy is megtelik a nézőtér, akik viszont erre várnak, hátha beülnek valami másra is. Persze érdekes volt látni, hogy a csehek miként adnak elő egy erdélyi történetet egy magyar fesztiválon – mondjuk tíz percig, de nem két és fél órán keresztül. Akadtak azért értékelhető mozzanatok is az egyébként üres és semmitmondó előadásban, mint például a dinamikus táncok és az ötletes jelmezek, de a halovány énekteljesítmény, az egyhangú zene és a néhol vontatott, máskor kapkodó cselekmény alaposan feladta a leckét. Az Újjászületés legalább gondolkodásra késztetett, de a Báthory Erzsébet, a vérgrófnő legeredetibb pillanatára egészen a tapsrendig kellett várni.
A Tetszettek volna forradalmat csinálni!,
azaz a négy ország színészeivel készült záró előadás viszont éppen azzal nyűgöz le, hogy kevés eszközzel, szegényes díszlettel, egyszerű jelmezekkel és érdemi szöveg nélkül is mennyire beszédes lehet egy koreográfia vagy kifejező a néma játék, és mi mindenre lehet használni egy mezei kivetítőt. Ebben az előadásban a tűzőgép a tarkólövések, pontosabban az elsülő kézifegyver ütőszegének hangját idézi, a vállfára a halott gazdájával együtt akasztják fel a viseltes zakót, a hétköznapi tárgyak rendhagyó használata pedig a színház végtelen lehetőségeire és a kegyetlenkedés természetességére figyelmeztet.
De említhetném a dobozokat is, hiszen valóságos metamorfózison esnek át. Az első csomag egy Amerikából érkezett music box, amiből az I can’t get no csendül fel. A második az NSZK-ból jött csempészárut, egy Coca Colát rejt, a harmadik s egyben legnagyobb dobozból pedig maga Lenin elvtárs lép elő. A csomagküldésnek azért van ekkora jelentősége, mert a dobozokból felépített berlini fal családokat szakít el egymástól, s mindezt miért? Azért, hogy az egyik élmunkás dobozt hajtogathasson abból a papírból, amit a másik az imént hajtogatott szét. Ahogy Olt Tamás fogalmazott:
Igyekeztem visszaadni azt a káoszt, ami a végén már eluralkodott, és amiben a rend már csak külsődleges. Nyilván számtalan olyan vonása van a rendszerváltásnak, ami kimaradt, de ez az előadás inkább egy tabló, egy emócióhalmaz, egy emlékcsomag.
