Magamutogatás vagy közös felelősségvállalás? Örömünnep vagy vonaglókamion? Nincsenek megfejtéseim, csak tapasztalataim.
A Kossuth teret egy mellékutcából közelítettem meg. Nem tudtam, mi vár rám, de már a buszból láttam, hol melegszik a hangulat. A színes lufik, a tömeg szeletkéi messziről jelezték az irányt, aztán sárga mellényes önkéntesekbe botlottam, akik kedvesen tovább irányítottak.
Szembetaláltam magam egy tucat sorban állóval, egy kordonnal és több tucat rendőrrel. Sorba álltam. Diszkréten bepillantottak a táskámba, majd továbbengedtek és jó szórakozást kívántak. A hátam mögött egy szánalmasan kis létszámú csapat(ka) jelent meg, buziztak egy kellemeset, aztán odébbálltak. Felkacagtam magamban.
A téren már hatalmas tömeg fogadott, a kamionokból bömbölt a tipikus tucctucc, furcsán feltűnő ruhás fiatalokat és időseket láttam mindenfelé magam körül, de farmeres pólós hozzámhasonlókat, gyerekeket is szép számmal, szivárvány színű zászlókkal, lufikkal a kezükben. Hamar feltűnt, hogy mindenki jól érzi magát, mindenki mosolyog, beszélget, nevet, táncol. A boldogság ragályos. Éreztem, hogy nem úszom meg én sem.
Az indulásra még sokat kellett várni, addig gondolkozni is volt időm picit. Mit fejez ki ez a hatalmas tömeg? Kik alkotják ezt a tömeget? Láthatóan nem csak melegek, biszexuálisak, leszbikusok, transzneműek, hanem szolidáris heterók is. Nem csak partizni vágyó meleg fiúkák vannak itt, hanem idős nénik, bácsik, családok is. De ha ez a felvonulás létezik, és szivárvány színbe borul ez a tér, és üvölt a zene, akkor nem pontosan azt fejezi ki a rendezvény, ami ellen harcol? Nem arra hívja fel a figyelmet a meleg felvonulás, hogy a melegek mások, hogy fel kell vonulniuk, mert annyira mások? Nem szít-e gyűlöletet azokban is, akik nem feltétlenül homofóbok, csak egyszerűen nem tetszik nekik a vonaglókamion?
Nem tudom, hogy a megkülönböztetés ellen való tüntetés nem eredményez-e szükségszerűen folytonos megkülönböztetést.
A tömeg lassan elindult. A kamionokról hallottam a sok-sok buzdító mondatot a szabadságjogokról, az egyenlő bánásmódról, előbújásról, szolidaritásról. Nem tudok nem egyetérteni vele. A Budapest Pride-ról sokaknak tényleg vonagló kirúzsozott ajkú, smároló pasik, vagy magassarkúban lötyögő, seggrázó transzik jutnak eszébe, az egész felvonulást izléstelennek, magamutogatónak gondolják, de én mást láttam.
Én azt láttam, hogy táncolva, énekelve vonul együtt mindenki. Nem tudom, ki meleg, ki biszexuális, ki leszbikus, ki családanya. Azt láttam, hogy mind azért vonulunk, hogy megmutassuk, most már tényleg mindenki egyforma. Hogy értelmetlen, ostoba, szánalmas dolog a gyűlölködés és az ujjalmutogatás.
Ellentüntetőket az Oktogonig egyáltalán nem láttam. A felvonulás útvonala és a kordon között hatalmas volt az üres tér, rengeteg rendőrt láttam, akármerre néztem. Sokszor azt éreztem, majdnem annyi rendőr van itt, mint amennyi felvonuló. Az Oktogonnál valamiért megállt a menet. Ez többször is előfordult az addig megtett úton is, senkit sem zavart, pihenhettünk egy kicsit. Egy kamion mögött álltam éppen. A kamion tetején hirtelen kiabálni kezdett valaki.
Tönkreteszitek a társadalmat!
– üvöltötte. Egy transzparenst és egy fekete táskát lóbált egy feketébe öltözött fiatal férfi. Megfagyott a levegő. Egy perc sem telt el, és sejtésem szerint, civil ruhás rendőrök, terrorelhárítók jelentek meg a férfi mellett, egy pillanat alatt leterítették a földre, megrugdosták, majd elvezették. A felháborodott tömegből többen azt kiabálták:
Látens buzi!
Ijesztő volt. Nem értettem. Az út felénél járhattunk, és ez volt az első ilyen jelenet. Féltem, hogy megismétlődik, féltem, hogy többen jönnek. Magunkat féltettem.
A buli persze folytatódott, elindultunk. Hamar újra elkapott a lelkesedés. A Hősök terénél még láttunk pár árpádsávos zászlót, de az ellentüntetők – ezt az előbbi kivételt leszámítva – olyan messze voltak a felvonulástól, hogy csak keresve találhattuk meg őket. Teljes mértékben kiiktathatóak voltak.
A Városligetbe érve már nagyon elfáradtam, de jó érzés volt a végéig elkísérni a menetet. Páran azt emlegették, hogy itt már kordont bontottak a tüntetők, és hogy egy ideig még nem lehet elhagyni a rendezvény területét, mert veszélyes. A szervezők sem tudták megmondani, pontosan melyik kijáratot nyitják majd meg a rendőrök. A pride-ozók kicsit felháborodva vették tudomásul, hogy be vannak zárva. A rendezvény még nem ért véget, a piknik még csak akkor kezdődött a Városligetben, a főattrakció, a felvonulás azonban véget ért, sokan már haza akartak menni.
Aki szerencsés volt, pont a jó kapunál állt, és hamar kijutott. Egy rendőr megafonba kiabálta, hogy a Bajza utcánál le lehet menni a földalattihoz, és az Oktogon vagy a Deák tér felé lehet elhagyni a helyszínt. Éppen azon gondolkodtam, talán ésszerűbb lenne hazasétálni, a metróhoz érve, a hatalmas tömeget megpillantva méginkább a séta mellett döntöttem VOLNA. Kiderült, hogy csak metróval lehet elhagyni a helyszínt, a gyalogos forgalmat egyelőre nem nyitják meg. A biztonságunk érdekében. Furcsa volt belegondolni, hogy bánthatnak, csak mert innen sétálok ki. De türelmesen kivártam, hogy sorra kerüljek, és leengedjenek a metróhoz.
Csak remélni mertem, hogy este a híradóban nem hallok majd semmiféle borzasztó fejleményről. Ha valaki megkérdezte, milyen volt, csak annyit mondtam, hogy nagyon jó, hogy jól éreztem magam, hogy az, hogy részt vettem benne, formálta a gondolkodásomat, hogy most már van jogom véleményt formálni. Büszke voltam magamra, nyitottnak, elfogadónak éreztem magam, modernnek, európainak. Nincsenek megfejtéseim, csak érzéseim. Nem tudok érvelni, csak mesélni.
