Gyukics Gábor első prózakötete (nemrég a bemutatóján jártunk) a Kisfa galerinek állít emléket, amelynek bázisa a hetvenes években a Belvárosi Templom előtt álló fánál volt. Bár a galeriket kedvelte az utókor (gondoljunk a Sírig tartsd a pofád című Csörsz István-könyvre, a néhány éve készült Kalef-filmre vagy a Rockfogyatkozás c. film Nagyfás epizódjára), a Kisfások eddig kimaradtak a szórásból, így hiánypótló kötetről van szó.
Adott egy rakás hosszú hajú fiatal, akik éveken keresztül együtt járnak jazz-koncertekre, együtt kirándulnak, néha balhéznak és bár kevés a pénzük, de sokat fogyasztanak, főleg alkoholt. A keret nagyjából ennyi, de a dolgoknak pikantériát kölcsönöz a regnáló rendszer elutasítása, akik nyugatmajmoló hippi-bagázsként tekintettek a galerikre. Holott a könyvből úgy tűnik, hogy ezek a srácok nem akartak nagyon mást, csak ne csesztessék őket és ne kelljen hajbókolni. Gyukics is ezt írja:
Talán tégla volt közöttünk? Lehet, de mi akkor is csak kihasználtuk a szép őszi hétvégét egy kis bulizásra. (…) Nem politizáltak a Kisfások. Pont.
Persze éppen ez az üldözöttség teszi annyira vonzóvá az utókor számára a galeriket.
Pedig a könyv nem akar szenteket faragni a galeri tagjaiból és nem akarja őket szabadságharcosokként ábrázolni. Gyukics mellőz mindenféle sóhajtozós nosztalgiát: az olvasónak szimpatikus a Kisfások laza pimaszsága és vakmerősége, de néha annyira átesnek a ló túloldalára, hogy nehezen azonosul velük. A könyv őszintesége megkérdőjelezhetetlen és ettől akkor sem tér el, amikor ezzel zavarba hozza az olvasót.
A könyv olvasása előtt meglehetősen furcsálltam a szociohorror alcímet, de olvasás után már világos volt a jelentése. A Kisfa galeri hangütése alapvetően kedélyes, időnként cinikus, máskor kocsmai történetmesélős. Ls mikor már elalszik az olvasó gyanakvása, Gyukics hirtelen egy mondatban úgy tör ketté emberi sorsokat, hogy az emberben megfagy a vér.
A kötet gerincét a galerihez kapcsolódó sztorik alkotják, emellett van egy másik szál, ahol egy fiktív elbeszélő próbál különböző módokon rendet tenni az emlékei között. A könyv végén pedig szerepel néhány levél a galeri tagjaitól, amiben tisztázzák becenevük eredetét és hozzátoldanak még néhány történetet. (Apró megjegyzés: a képaláírások hiánya nagyon fájó.)
Ez az egyetlen, ami zavaró lehet olvasáskor, ugyanis kissé nehéz eligazodni a rengeteg fedőnéven és a hol eltűnő, hol felbukkanó szereplőkön. (Bár ez anno sem lehetett nagyon másképp.) Meg túl is lehet ezen könnyedén lendülni, az elbeszélés van annyira lendületes, hogy nem jutott eszembe visszalapozgatni, hogy C. Csaba mit csinált pár oldallal korábban egy másik sztori alkalmával. És igazán ez a lényeg: A Kisfa galeri fontos és jó könyv.
