+ Irodalom

Kegyelet nélkül, őszintén írta meg Nagy Pál Emilienne könyvét

Nagy Pál dedikálja Emilienne könyvét (fotó Írók Boltja)

Meghökkent, amikor a nagy öregek olyasmit rántanak elő, amire a fiatalabbak még csak hümmögni tudnak. Így hőköltem hátra Jancsó kései filmjein, s így lep meg Nagy Pál feleségéről írt könyve is!

Nagy Pál: Emilienne könyve – Kortárs Könyvkiadó, 2014  – puha borító, 190 oldal – ISBN 978-963-9985-62-9

A Párizsban élő vén betyár, Nagy Pál avantgárd művészethez fűződő bensőséges viszonya, s az viszonyból született alkotások – legnagyobb sajnálatomra – nem nagyon találták meg közegüket ebben a műanyag-csikóbőrös magyarországi magyar valóságban. Mindig is túl modern volt, túlzottan európai, túlzottan művészi. Egyesek számára egyenesen gyanús! Azt viszont biztosan állíthatjuk, hogy a művészet témakörében megalkuvás- és kompromisszumképtelen. Bizonyos szempontból – míg az általa protezsált fiatalok némelyike magasra jutott –, ő megmaradt „lúzernek”. Szerencsére! Legalább lesz kire hivatkozni, lesz mivel takarózni, amikor az utókor irodalom- és művészettörténészei számon kérik a rákosan burjánzó népnemzeti önámítás giccsözönét ellensúlyozó erőt.

Persze, az sem véletlen, hogy 56-os emigránsként, a Magyar Műhely egyik alapítójaként nem költözött haza ebbe a sógor-koma országba, amit a kezdeti lelkesedés után egyre szomorúbban szemlél. Néha-néha hazalátogat, olykor majdnem kap Kossuth-díjat, vagy éppen díszpolgári címet. De aztán mégse! Gyanús marad a hintalovat táltosnak láttató kacagányos turulfiak, a képmutató sámánista mélymagyarok szemében.

Amikor haza-hazaruccan a fémtornyosból a fatornyosba, olyankor gyakran megesik, hogy letesz egy-egy könyvet az asztalra. Tehetné persze a spájzba a befőttek mögé is, mert egy szűk körön kívül senki nem veszi a bátorságot, hogy érdeklődést mutasson. Jó esetben: nem értik. Rosszabb esetben nem akarják érteni. Még rosszabb esetben nem is merik megpróbálni, mert olyan… Milyen is?

Nagy Pál dedikálja Emilienne könyvét (fotó Írók Boltja)

Nagy Pál dedikál (fotó Írók Boltja)

Legutóbb az Ünnepi Könyvhéten találkoztunk, akkor új kötetéről, az Emilienne könyvéről azt mondta félig viccesen, hogy korhatáros, kizárólag 18 éven felülieknek szól. Bevallom, engem ilyesmivel be lehet húzni a csőbe, már a villamoson hazafelé nekiláttam. Aztán könny futotta el a szememet, s zavarba jöttem. Nem így szokás a holtakra emlékezni! Nem szokás így a halottainkról szólni! Hol van a kegyelet, a tapintat, a mindent/bármit széppé varázsoló emlékezés, a múltra ragasztott művirág? Hol a „halottakról-vagy-jót-vagy-semmit”, az önmagunkról-csak-a-szépet? Kegyetlen könyv ez, ha nem lennél ily igen kulturált, azt írnám, kibaszott kemény, mocskosul kegyetlen könyv. Még szerencse, hogy visszatart az illem és a jó modor: ahelyett, hogy csúnya szavakkal nyomatékosítanám mondandómat, inkább körülírom.

Emilienne könyve – Nagy Pál francia feleségének papíremlékműve. Nagyjából negyed századot éltek együtt, majd több, mint két évtizedet elválva, másfelé haladva, mégis össze-össze akadva. (Emilienne javította/lektorálta Nagy Pál francia nyelvű köteteit.)

Emilienne 2010. április 8-án reggel hat órakor halt meg, agyvérzésben.

Nem volt búcsúzkodás, utolsó beszélgetés, végső tisztázás. Nem maradt más csak a veszteség megkésett felismerése, a fájdalom, az üresség, a talán-eltékozolt élet képe. Nagy Pál a túlélő, aki számot ad.

Mindenről.

Nem csak a szépről és jóról, nem csak a kalandosról és izgalmasról, hanem arról is, amit mi, fiatalabban nem leírni, de végiggondolni sem merünk. Két élet útjain vezet végig a könyv, s megrendítő – kicsit talán ijesztő – arról olvasni, hogy egykor milyen pózban szeretkeztek, mit adtak egymásnak, és mit tagadtak meg/le/el. Rémületes olvasni az önvád sorait, s közben a számonkérést. A mindent feltáró indulat visszatérő mantráit, a végsőkig feszített őszinteséget. Az őszinteséget, mely már nem képes igazsággá változni.

Illetéktelen behatolónak érzi magát az olvasó, és az is, amíg rá nem jön, hogy Emilienne könyve a felszabadulás könyve. Nem Nagy Pálnak, hanem az Olvasónak: lehet, szabad és kell ennyire őszintének lenni. Lehetséges, hogy így szólaljon meg egy író, egy ember. Nagy Pál már tét nélkül – Emilienne szempontjából vesztesként – lehet őszinte.

Persze néha – mondjuk a 42. oldalon – neki is jut (ön)feloldozás:

Halálod után rettenetesen fáj a szívem; sajnáltam, hogy végleg egyedül vagy a hűtőkamrában, és az esőáztatta sírban, az éjszakai temetőben; de azóta belém költöztél; kezed a kezemben, szíved a szívemmel együtt dobog, s most már mosolyogsz, s mindig mosolyogni fogsz, bennem és az én arcommal; arcod lassan kirajzolódik az arcomon; magamévá tettelek és teljesen a tiéd vagyok; itt élsz bennem;nem kell nekem az emlékezet, amikor ennyire élő vagy, tökéletesen jelenlévő. Amikor rám tör a fájdalom, megsimogatod az arcomat, és hallom kissé rekedtes hangodat: most már békülj ki velem, békülj ki sors-démonoddal; most már egy testté lettünk.

Ha ezt nem hinném, belepusztulnék a bánatomba, agyonnyomnának az elmulasztott lehetőségek…

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. buchbinder ármin szerint:

    Az ijenek maraggyanak Párizsba
    A másik meg mennyen utánna
    Legyen szép az irodalom
    !!!!!

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top