A Zsolnai Városi Színház eredetileg nem is a Macskalépcsővel, hanem a Kékszakállú, a nők reménye című előadásával szerepelt volna a találkozón, de a véglegesnek szánt programfüzetbe tűzőgéppel betoldott papírfecni nem is a műsorváltozásról, hanem a fesztivál bájáról árulkodik.
Ha Szegeden vagy Budapesten kerülne megrendezésre a V4 Fesztivál, a rendezvény tétje akkor is a közép-kelet-európai régió nyelvi, kulturális sokszínűségének bemutatása, a különbségek elfogadása, a közös vonások felismerése és az együttműködés erősítése volna, a színházi találkozónak azonban a Váci Dunakanyar Színház ad otthont. Egy kedves kisváros alig két évvel ezelőtt alapított színháza, aminek fiatal, ambiciózus igazgatója, Kis Domonkos Márk annak ellenére álmodott nemzetközi, alternatív fesztivált Vácra, hogy a helyi közösség még szemlátomást nincs hozzászokva a színházhoz.
A közönség
komótosan foglalja el a helyét, hiszen úgyis a kezdés igazodik hozzájuk, s nem fordítva, a korábban érkezők nehezen találják meg, hová szól a jegyük, de a szerencsésebbeknek azért marad idejük arra, hogy lefényképezzék magukat a nézőtéren, végtére is ki tudja, mikor jutnak el ismét színházba. Negyedórás késéssel kezdődik el a Zsolnai Városi Színház nyitó előadása, de így is akadnak olyanok, akiknek sikerül elkésniük, és természetesen az egyik ádáz, táska mélyén lapuló telefon is megcsörren. Hogy mindez miért ilyen fontos? Elsősorban azért, mert – legnagyobb meglepetésemre – az említett közönség feszült figyelemmel követi az előadást és folyamatosan veszi a lapot, így már nemcsak szimpatikus, hogy a szervezők nem elégedtek meg a Szegedi Szabadtéri Játékok vagy a Budapesti Nyári Fesztivál zenés, tinglitangli műsorával, hanem érthető is. A V4 Fesztivál a váciak szívügye.
A Macskalépcső
akkor sem lenne könnyű darab, ha nem volnának nyelvi nehézségeink, ha egyszerűen, gond nélkül lehetne követni a feliratot és ha nem kellene kényszerűségből nagyszínpadon bemutatni a kamaraelőadást. A Zsolnai Városi Színház eredetileg nem is a Macskalépcsővel, hanem a Kékszakállú, a nők reménye című előadásával szerepelt volna a találkozón, de a véglegesnek szánt programfüzetbe tűzőgéppel betoldott papírfecni nem is a műsorváltozásról, hanem a fesztivál bájáról árulkodik. Nyilván jobban működne a Macskalépcső egy szűk, intim térben, ahol a közönség szinte karnyújtásnyira van a színészektől, és nyilván sokat jelentene, ha nem sietne vagy éppen maradna le a felirat, a fordítógép pedig legalább egy gondolatjellel megkülönböztetné a megszólalásokat, de nem ez a lényeg. Ennél ugyanis sokkal fontosabb, hogy a közönség egyenrangú partnere az előadásnak, s ez az egymásra találás már önmagában a V4 Fesztivál szellemiségét tükrözi.
Thuróczy Katalin története egyszerű szerelmi háromszögként indul.
A darabban két, ismeretlen nő, Gita és Žofka találkozik egymással és barátkozik, majd szólalkozik össze a közös ismerős, Pepe miatt. A két nő, a fiatal szerető és a fiatalos feleség rivalizálása egyre komolyabbra fordul, pedig ha valamiben, akkor Pepe semmirekellőségében mindketten egyetértenek. Gita és Žofka mégis hajba kapnak, és annyira belelovalják magukat a civakodásba, hogy képesek volnának elmenni akár a végsőkig is, csak hogy egyikük magáénak tudhassa a férfit. Žofka a karrierjét áldozta fel Pepe kedvéért, de büszkesége és a vetélései miatti önvád arra készteti, hogy eltűrje férje kilengéseit. Gitára ugyanaz a sors vár, mint Žofkára, de még van annyira öntelt és naiv, hogy azt képzelje, vele majd másként lesz. Žofka a látszatot szeretné megőrizni, Gita nem hajlandó észrevenni, hogy áltatja magát, velünk pedig a bolondját járatja az előadás.
A két nőt két férfi,
Peter Brajerčík és Ján Dobrík alakítja, ami csak az első csavar az előadásban: a Macskalépcsőt Tóth Gábor szlovák fordításában halljuk, de a történet magyar helyszíneit megőrzi az adaptáció, a két nő közül Žofka öltözködik nőiesebben, jelleme azonban inkább férfias, míg Gita ennek épp az ellenkezője, miközben a végén mindkettejükről kiderül, amit már az előadást megelőző, tükör előtti készülődésükből is tudni lehetett – Žofka és Gita csupán egy-egy színházi szerep. Tóth Gábor rendezésének egyetlen, markáns célja tehát, hogy manírjainkkal, modoros viselkedésünkkel, magunkra erőltetett, mesterkélt gesztusainkkal, eljátszott örömünkkel, színlelt bánatunkkal és képmutatásunkkal szembesítsen minket, ehhez pedig az idegennyelvű szöveg és a nagyszínpadi tér is kapóra jön. A Macskalépcsőt a Csík Zenekar Amit szívedbe rejtesz című lemezének bemutató koncertje követte.
http://www.youtube.com/watch?v=rjxL-PPCFlM&index=8&list=PL73GhwvMAU8xln00IfL-GMdqZWr2DvDlJ
