A focihoz éppúgy hozzátartozik a sörfogyasztás és a közös szurkolás élménye, mint a brazíliai labdarúgó-világbajnokság nyitónapjától látogatható kiállításhoz a józan gondolkodás és a nyugodt körülmények, a Millenárison pedig mindkettő adott. Sokan vannak a parkban, de mintha a hétvégi hamburgerfesztivál jobban vonzaná a népet, mint A labdarúgás művészete, hiszen a kiállításon csak néhányan lézengünk. Hogy ennek a magasra szabott árak (bár, ha egy kóstolónak szánt minihamburger, amiből egy átlagos sportember hármat-négyet is megeszik, 7-800 forint, akkor mindjárt nem is tűnik olyan soknak a 2790 forintos felnőtt belépőjegy ára) vagy a mérsékelt kommunikáció (ha a Millenáris bejáratánál egy kedves hoszteszlány szórólapot nyom a kezembe a hamburgerfesztiválról, akkor egy másik, hasonlóan kedves lány igazán adhatna A labdarúgás művészetéről is, de például a Teátrum falára kifüggesztett óriásplakátot is csak az veszi észre, aki már eleve odatart) az oka, azt nem tudom, de a kiállítás azok számára is érdekes lehet, akik egyébként ódzkodnak a focitól, a drukkereknek pedig egyenesen kötelező. Igaz, hogy ebben az országban mindenki ért a futballhoz, de nyugodtan érthetnének hozzá egy kicsit jobban is.
Kozák Lajos
A labdarúgás művészete Kozák Lajos sportoktatási céllal készült fázisfotóit tárja a látogatók elé. „A kiállítás képanyagának több mint száz negatívja hatvan éven keresztül várt felfedezésre két mozifilmes dobozban”, s csak a művész hagyatékának feldolgozása során került elő. Az életművet tanulmányozó és a képekre nemrégiben rálelő fotográfus, Kasza Gábor hívja fel a figyelmet a kiállítás egyik különlegességére, a fotósorozat elkészítéséhez szükséges fényképezőgépek akkoriban ugyanis még nem léteztek
Kozák Lajos egy 35 mm-es Kinamo Zeiss filmkamerát alakított át úgy, hogy a szektoridőt rövidítette és több kockát exponált a gép másodpercenként. Ez az eljárás egyedülállónak számított az akkori sportfényképezésben.
Kozák Lajos tulajdonképpen filmfelvételt készített, majd kivette a képkockákat és manuálisan egymás mellé rakta. Ezeket a felvételeket egyrészt restaurálták és digitálisan felújították, másrészt a fázisok összeillesztéséből létrehozott, eredetileg egy-két másodperces mozgóképeket visszalassították, így A labdarúgás művészete valóban kuriózumnak számít.
Grosics Gyulától Tichy Lajosig
A brazíliai világbajnokság reflektorfénybe helyezi, Grosics Gyula halála pedig beárnyékolja a kiállítást, a szervezők azonban anélkül adóznak a legendás kapus emlékének, hogy bármit is változtatnának a tárlaton: Grosics Gyula névtábláján csak a születési dátuma szerepel, ami visszafogottan, jó ízléssel jelzi, hogy a Fekete párduc továbbra is köztünk él. A kiállítás Grosics Gyula védéseivel kezdődik és – a védekező posztoktól a támadókig haladva – Tichy Lajos kapáslövésével végződik, miközben olyan futballrelikviákba botlik az óvatlan látogató, mint Buzánszky Jenő korabeli stoplis cipője vagy Sebes Gusztáv szövetségi kapitány naplójegyzete Tichy Lajosról.
Kozák Lajos fázisfotói 1953 és 1957 között készültek, és a legnagyobbak mozdulatait – Grosics Gyula vetődéseit, Lantos Mihály felszabadító rúgását, Bozsik József cseleit, Kocsis Sándor ollózását, Puskás Ferenc lövéseit – örökítik meg, de ez önmagában még nem indokolná, hogy miért illusztrálják a megismételhetetlen, ám annál rövidebb korszak felvételei a magyar labdarúgás első ötven évét. A fantasztikus fotókat természetesen a kiemelkedő sportteljesítmény hívta életre, az azonban már korántsem ennyire kézenfekvő, hogy az Aranycsapat sikereit éppen az az innováció magyarázza, ami Kozák Lajos formabontó művészetére is olyannyira jellemző. A labdarúgás művészete pedig éppen arra kíváncsi, hogy mi tette lehetővé az Aranycsapat világraszóló eredményeit és Kozák Lajos csúcsteljesítményét, miközben anélkül is megértjük, miért tart itt a mai magyar labdarúgás, hogy a kiállítás akár csak egyetlen szóval is célozna rá.
Hajdú B. István
A labdarúgás művészete egy letisztult, lebilincselő és kifejezetten szórakoztató kiállítás, ami elsősorban Hajdú B. István interaktív tárlavezetésének köszönhető. Itt nincsenek csili-vili érintőképernyők, nincs árgus szemekkel fürkésző személyzet, nem hivalkodik a kiállítás befogadhatatlan mennyiségű hang- és képanyaggal, helyettük Hajdú B. István monjda a magáét, akinek a kommentálását az egyszerű mp3-lejátszó segítségével minden látogató úgy és akkor hallgatja végig, tekeri át vagy állítja meg, ahogyan és amikor akarja. A kiállítás egyik legfőbb érdeme, hogy a kommentátor nem felülről, értekező hangnemben, és nem is a korabeli sportpropaganda öntömjénező, szirupos nyelvén beszél a régi szép időkről, hanem a tőle megszokott módon némi iróniát csempész a mondandójába, ami Ferenczi Attila és Hegedűs Henrik írásait is dicséri, jóllehet Hajdú B. István bármit képes volna hitelt érdemlően tolmácsolni.
A hanganyag a tudáspontokra tagolt kiállításnak megfelelően hat részre osztott, így a tárlatot nem kötelező az előre meghatározott sorrendben végigjárni, sőt, egy-egy blokkot nyugodtan ki is lehetne hagyni, de a tájékozódást a tudáspontokat jelölő számok észlelése igencsak megnehezíti. Nem mintha egyik tudáspontról a másikra haladva nem volna elég izgalmas a kiállítás, aminek főként a multimedialitás az oka: A labdarúgás művészete egyszerre kínálja fel a feliratok, a fotók, mozgóképek és a tárlatvezetés befogadását, s ha előszörre el is siklana valami felett a figyelmünk, a kiállítás, miután belaktuk, újraolvasásra, -nézésre és -hallgatásra csábít.
Az Aranycsapat
Már csak azért is, mert a tárlatvezetés és a kiállított fotók nincsenek összhangban, hiszen Hajdú B. István nem Kozák Lajos képeiről, hanem a brazil, a német, az angol, az olasz, az orosz és a Duna menti játékstílusról, a magyar labdarúgás – vagy ahogyan a sportág hőskorában hívták, a rúgdalás – történetéről, a taktikai hadrendekről, az Aranycsapat veretlenségi sorozatáról, a magyar edzők, játékosok 1954 utáni migrációjáról és az Aranycsapat legemlékezetesebb góljairól beszél. A számtalan sport- és kultúrtörténeti adalék, a korabeli vélemények felidézése és az ok-okozati összefüggések feltárása ellenére a kiállítás legjobban sikerült része mégis az, amikor Hajdú B. István kommentárja és az Aranycsapat mérkőzéseinek részletei összhangba kerülnek.
„A futball művészet. […] Aki nem így közelít hozzá, alapvető tévedésben van.”, fogalmazott Varga Zoltán, de a kijelentése június 12. óta kiegészítésre szorul: aki nem így közelít hozzá, még nem látta A labdarúgás művészetét a Millenárison.
A labdarúgás művészete július végéig tekinthető meg a Millenárison.
