„Néhány perc alatt az én tragédiámmá is lett a történet.” (A fenti képen: Csoszó Gabriella, Fotó: Vörös Anna / Fotózás és aktivizmus)
9/11. Az amerikai történelem legnagyobb traumája, amelynek emlékei annyira frissek, hogy valójában nem kezelhetőek történelemként. A tragédia feldolgozása napjainkban is folyamatosan zajlik: idén májusban jelent meg a The True American című regény, amely a terrortámadásokat követő, feszültséggel teli időket mutatja be, egy bangladeshi bevándorló és egy önjelölt texasi bosszúálló sorsdöntő találkozásán keresztül. Kathryn Bigelow, A bombák földjén és a Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza rendezője bejelentette, hogy filmet forgat a könyv történetéből. Szintén a közelmúltban, május 21-én nyitották meg New Yorkban az egykori World Trade Center helyén fekvő National September 11 Memorial múzeumi részét. A terrortámadások áldozatainak emlékére létrehozott kiállításon mintegy 23 ezer fotót, 10 ezer tárgyat és közel 500 órányi videofelvételt állítottak ki, az Ikertornyok súlyosan roncsolódott fémszerkezetének darabjai mellett. A mai napig azonosítatlan áldozatok maradványait az elmúlt hetekben szállították a Ground Zero területére, hogy egy földalatti kriptában helyezzék el őket.
Magyarországon ennek az emlékezési folyamatnak az állomásait nehezen tudjuk követni, a média közvetítésen keresztül pedig csak szűrt információhoz juthatunk. Valódi, személyes benyomások után kutatva kerestük fel Csoszó Gabriella fotográfust, aki több alkalommal hónapokon keresztül élt és dolgozott New Yorkban, és fotóin rögzítette is a 9/11-re való emlékezéssel kapcsolatos tapasztalatait.
Fotó: Csoszó Gabriella, 2011.09.10.
Mivel foglalkozol, fotósként mi a profilod?
Fotós, művésztanár, aktivista – ez áll a névjegykártyámon.
De mit is jelent ez? Fotóim a korábbi évek kiállításain, a közelmúlt történelmének kérdéseivel foglalkoztak – a Szabad Európa Rádióval, a Lukács Archívummal. A sajtószabadság témája, a közelmúlt történelmének öröksége és újrafeldolgozása volt a fő témám akkor, amikor még nem került veszélybe a jogállamiság, a sajtószabadság Magyarországon. Mindkét New York-i utam ennek a témának a kutatásáról és feldolgozásáról szólt. A volt Szabad Európa Rádióról, a hidegháború korszakáról készítettem a több ciklusból álló sorozatom, a honlapomon láthatóak belőle részletek szabad lapok, késleltetett közvetítés, és élő adás címen.
A második New York-i utam egybeesett az akkor megerősödő Occupy Wall Street mozgalom térfoglalásával, amit igyekeztem a fotóimmal is követni. Olyan erős inspirációt jelentett, hogy hazatértemkor új lehetőségét kerestem a fotózásnak. Az aktív társadalmi, politikai jelenlétnek, a szolidaritásra épülő fotós nyelvnek és társadalmi felelősségnek a kérdése vált a legfontosabbászámomra. Elindítottam a fotós aktivista blogom FreeDoc néven, amely nemcsak szabad hozzáférést és felhasználást kínál az önszerveződő, forráshiányos, demokráciáért fellépő civil szereplőknek, de egyfajta archívumként is használható. Több ezer képpel segítem a csoportokat, mozgalmakat, szervezeteket. Az elmúlt években történt, számomra fontos politikai, közéleti megmozdulásokat lehet a fotóesszéken követni. Innen indul az aktivista gyakorlatom, mely később bővült és elmélyült. Több fontos civil csoportnak és szervezetnek lettem szervezője is, nemcsak a képek általi közvetítője.
Az aktivista gyakorlatom végül a tanítási gyakorlatomba építve vált teljessé, és lett egyre erősebb a művészeti, társadalmi, politikai szerepvállalásom. A tanfolyamrendszer, amit projekt elven működtetek, a Kontakt Fotóművészeti Kurzusok tizennégy éve számos támogató, speciális oktatási programmal jelentkezik (segítségre szoruló gyermekek képzése, siket- és nagyothalló emberek fotótanfolyama), de a Fotózás és aktivizmus tanfolyamunk, ahol a hajléktalan aktivistákkal együtt tanulnak a lakhatással rendelkező diákjaink, az egyik, ha nem a legfigyelemreméltóbb oktatási modellünk.
Először 2009-ben, majd 2011-ben éltél New Yorkban. Munkaügyben utaztál ki?
Mindkét út művészeti ösztöndíj volt, művészeti kutató munka. 2009-ben a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíjat kaptam meg, ahol a munkámat az International Center of Photography támogatta. 2011-ben a többhónapos, New York-i International Studio and Curatorial Program Artist Residency ösztöndíját, az ACAX Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda által támogatott és kezdeményezett pályázat nyerteseként kaptam meg.
Fotó: Csoszó Gabriella, 2011.09.11.
Ha jól tudom, mindkét alkalommal találkoztál az Ikertornyok „romjaival”, szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. Mit láttál, miről szólnak a fotóid?
A tornyok, a tornyok helye minden szempontból fontos a város életében. Messziről jött idegenként ez volt az első helyszín, amit megnéztem, megelőzve minden más nevezetességet. Talán, mert alig tudtam elképzelni, hiába láttuk és hallottuk annak idején minden nap a róla szóló híreket és képeket. Talán, mert egy mindennap változó, élő emlékhellyé vált, és mint ilyen volt rám nagy hatással… Valahányszor arra mentem, próbáltam elképzelni az elképzelhetetlent. Bár számtalan tv hírt, filmet tudtam felidézni, nem tudtam átélni a helyszínen történteket. Olvastam, néztem a kerítésen gyűlő képeket, emléktárgyakat, történeteket, az üzeneteket, az eleven emlékezet falát, mégsem tudtam átélni, magam elé képzelni. Álltam a hatalmas hiány mellett, de messziről jött idegen maradtam. Néztem, álmélkodtam, de nem éreztem…
Mígnem egy kedves barátom megszervezte, hogy bejussak abba a hatalmas hangárba, ahol az Ikertornyok helyszínén talált maradványokat őrizték, gyűjtötték, archiválták. Akkor még javában zajlott a gyűjtés, a feldolgozás, a kutatások, a megőrzéshez szükséges konzerválás. Később innen kerültek át a tárgyak, emlékek a jelenlegi múzeumba.
Ebben az ipari hangárban végül nagyon megrendültem. A médiaképek által tárgyiasodott trauma olyan közel került hozzám, hogy egyszerre éltem át a fájdalmat és a fenyegetettség érzését. Néhány perc alatt az én tragédiámmá is lett a történet.
Az összedőlt tornyok meghajlott acélváza a kortárs kiállítóhelyek szobrászatát idézte, aligha emlékeztetett épületet tartó, biztonságot adó vázra. Elképzelni sem tudtam, mekkora erő kellett ahhoz, hogy a hihetetlen tömegű fémszerkezetek hajlított szobroknak tűnjenek. Az olvadt, szakadt maradvány-irodaszerek, a jegyzetek, bennük a megszakadt sorok, egyszerű üzleti, mindennapos bejegyzések, ugyanolyan papírok, irattartók, füzetlapok, táskák, mint amiket nap mint nap használunk. Gyerekjátékok, elolvadt Donald kacsák, kisvonatok, mackók, babák, kiscsúszdák füstösen, megrongálódva, összepréselődve… Ugyanolyan metrókocsik, mint amikbe nap mint nap beszálltam, harmonikaként meggyűrődve. Elképzeltem, hogy azoknak az embereknek, akik éppen akkor, ott áthaladva bennük voltak, esélyük sem maradt semmire azokban a percekben, csak meghalni. Taxik, amikbe nap mint nap beszálltam, olvadt, összetört roncsok, fémtemetők. Amerre néztem, a mindennapjaim tárgyai, amik a vesztükbe kísérték az embereket.
Nem bírtam tovább a könnyeimmel, amikor egy elszenesedett rugdalózóhoz értünk. Kis cédula rajta, adatokkal, név nélkül. Az elégett kisbabát nem tudták azonosítani.
Ettől a naptól kezdve át tudtam élni a New Yorkiak fájdalmát. Másként olvastam a kerítésen hagyott üzeneteket, a soha meg nem talált embereket visszaváró sorokat, a szeretteiktől érkező képeket, fotókat, rajzokat.
Találkoztál olyanokkal, akiknek közvetlen kapcsolatuk volt szeptember 11-ével, éppen a közelben tartózkodtak, vagy elveszítettek valakit? Ők hogyan emlékeznek, mit mesélnek el abból, amit átéltek?
A közeli, személyes ismeretségi körömben nem volt sérült, nem volt, aki személyesen vagy közvetlenül lett volna érintett. Egy fotós kollégám mesélt arról, hogy a becsapódáskor viszonylag közel volt egy barátja, kollégája a tornyokhoz, így a közelben menekültek le egy pincébe. Nem értették, nem látták, nem tudták pontosan mi történt. Vártak. Erős puffanásokat hallottak, amiről azt hitték, törmelékek, épületdarabok, de nem, emberek voltak, a földre zuhanó testek.
Filmeket láttam, kiállításokat. Többek között egy fotós, Bill Biggart anyagát, aki végigfotózta a tragédiát, de nem élte túl. Digitális kamerájának memóriakártyája saját életének utolsó perceit rögzítette.
De a barátaim közül senki sincsen, aki ne gondolna a történtekre, ne futna át a gondolatai között a tragédia, ha átmegy a téren, vagy ha a közelben van. A tragédia örökre a város része lett, ugyanolyan már nem lehet, mint előtte volt.
Változott-e valami a két látogatásod között eltelt időben? Utalt arra bármi is, hogy másképpen gondolkodnának a történtekről 2011-ben, mint korábban?
Azt, hogy korábban mennyire számítottak a megemlékezéskor újabb támadásra, nem tudom. De 2011-ben azon a napon és az azt megelőző napokban, a tízéves évfordulón nagyon érzékelhető volt, hogy ez a gondolat nem hagyja nyugodni az embereket. A biztonsági intézkedések ellenére is aggódtak. Bennem is felmerült a gondolat, történhet valami… végül leküzdöttem a félelmem, és a térre mentem, ahogyan már az előző napon is. Szerettem volna látni, milyen az előkészület, hogyan változik meg a tér, milyen arcát mutatja, így 10-én is sok fotót készítettem. Másnap, amikor megközelítettem a Ground Zero-t, már lezárták a kerítéseket, így fotóstáskával érkezve már csak a kordonon kívül maradva tudtam képeket készíteni. De nem bántam meg.
Így, miközben az elhunytak végeérhetetlenül hosszú névsorát hallgattam, az emlékező látogatókkal voltam együtt, a hivatalos megemlékezési zóna peremére szorultakkal. Őket fotóztam.
Mit szerettél volna megmutatni a képekkel, mi volt a koncepciód?
Megérteni szerettem volna, hogyan gondolnak arra a napra, a tanulságaira az emberek. Több volt bennem a kíváncsiság és a megértés vágya, mintsem, hogy tudtam volna előzetes koncepcióval közelíteni. A lehető legnyitottabban álltam és sétáltam a kamerámmal, a megismerés eszköze volt a fényképezőgépem. A képek készítése alkalmat ad arra, hogy mélyen és intenzíven figyelj, hogy semmi ne lehessen jelentéktelen részlet, hogy erősen koncentrálj minden látottra.
Mit gondolsz, az ottaniak egyetértenek az emlékezet hivatalos politikájával – hogy grandiózus múzeumokat hoznak létre, giccses szuveníreket árulnak, nagyszabású megemlékezéseket, ünnepségeket szerveznek?
Sajnos, annyit nem élhettem a városban, hogy a nevükben tudnék nyilatkozni, de aligha hiszem, hogy egységes véleményen volnának. A központi, hivatalos megemlékezés mellett több alternatív, kisközösségi emlékjelet, performanszot, akciót, meditációt, közös imát láttam. Nagyon sokan keresik a másfajta, személyes, intim formáját (is) az emlékezésnek, tömegek csatlakoztak ezekhez az akciókhoz.
Mi a véleményed a One World Trade Centerről, vagyis az Ikertornyok helyén épült új, hatalmas toronyról, ami most uralja a manhattani panorámát?
El tudtam fogadni azt az olvasatát az építkezésnek, hogy folytatjuk, hogy nem a félelemnek adunk teret. Persze, emlékezve arra az intézkedéssorra és kontrollra, amit a Bush-kormányzat akkor bevezetett, nem ilyen tiszta a kép, és nem ennyire egyszerű az üzenet.
Számomra elfogadható lett volna egy nagy, zöld, füves, parkos rész is, fizikailag is jelölve, megőrizve a hiányt, örök emlékeztetőül. De mégis, azt kell, hogy mondjam, talán jobb ez így. Mint ahogy az is, hogy mecset épülhet a közelben. New York egy igazi multikulturális város, fontos, hogy meg tudja őrizni sokarcúságát, hogy, nem felejtve a történteket, előre tekintve építkezzen, a szónak átvitt és konkrét értelmében egyaránt.
