Genezis – Csabai Máté verse

Stelarc_1024

Genezis

 

Elalszom, és a nagy kövek

ellépnek mellőlem.

Álmodok és más álmai

elfolynak, mint a víz.

Medve dörmög kötényemben,

hegycsúcs a két vállam,

két vállam közt a szakadék

zeng, ahogy a trombiták,

és imádkozik, ahogy a

csúcsokért imádkoznak

mélyüket fájlalva a völgyek,

és a nyugtalan emberek.

 

Felébredek. És széttöröm

a szent szobrokat, és

mindent, mit felépítettem

álmomban, a hegyeket is.

Bár félek, hogy elűzöm

az isteneket, mégis

eldobom olajkoszorúmat.

Félek, hogy nem jönnek már

álmaimban sem vissza hozzám,

megijedt lovakon, idegenül,

ahogy az istenek járnak

emberek közé, félénken.

 

Így járok az utcákon

magamba kapaszkodva, míg

este az éjszaka táncolja

csendes, szép táncait.

Álmodok, istenek látogatnak,

a hegyek elfolynak, a vizek

hegyekké duzzadnak.

A völgyek mélyét fájlalom,

a sok-sok veszett imát.

És fájlalják az istenek,

hogy állandót nem alkottak.

Csupa féltékenységből.