A magyar színházi élet túlzás nélkül legmeghatározóbb eseménye a Pécsi Országos Színházi Találkozó, ahol a budapesti kőszínházak darabjai ugyanúgy képviseltették magukat a versenyprogramban, mint a vidéki vagy határon túli magyar társulatok. Tíz napig tartott a kultúrális kavalkád, reggeltől estig, majd estétől reggelig. Naponta többször is akár orrvérzésig járhattunk színházba, hallgathattunk koncerteket, mélyülhettünk el versfelolvasásokban és elegyedhettünk véletlen beszélgetésekbe a kultúra híresre koronázott vagy kevésbé közismert képviselőivel. A versenyprogram néhány színdarabjáról (Fényevők, Vörös, I. Erzsébet) már olvashattál a Librariuson – most inkább elmeséljük, milyen volt a POSZT az előadások után, napközben lézengve és a számtalan OFF programon.
Pécs csodálatos város: amióta Európa kulturális fővárosának választották egy évre, számtalan felújítás és értékőrző kezdeményezés történt a lehető legpozitívabb értelemben. Történelmi sétálóutcáit, a hegyoldalról lefelé kanyargó, girbegurba útjait és bájosan apró vagy épp impozáns tereit gyakran többszáz éves házak szegélyezik, és még régebbi templomok. Viszont nincs kirakat hangulata az újrameszeléssel régi pompájába visszaállított épületeknek; például Prágában Swarovski bolt van egy ugyanilyen copf stílusú ház aljában, Pécsen viszont pékség, kocsma vagy kávézó. Lakóinak közvetlen kedvessége is egyenesen arányos a városkép sugallta üzenettel.
A hatalmas fesztiváli hangulat ellenére nem érződik semmilyen stressz az embereken. Úgy érzem, ugyanez a színházi találkozó Budapesten mérföldekkel idegesebb hangulatban telne: türelmetlenül doboló lábakkal, telefonon fontos semmiségeket daráló szájrángással, óranézegetéssel. Pécsen ezt az egész ideérkező budapesti mindenség el tudta engedni és az úgymond kötelező programok között képesek voltunk a nap- és holdsugaras (avagy felhőtlen) kikapcsolódásra.
A POSZT-nak három kardinális bulibázisa van: a PNSZ (Pécsi Nemzeti Színház) melletti színészbüfé, a Séta tér (avagy más néven Dóm tér) és a Cooltour Kert nevű (igen, mi is beleborzongtunk ebbe a szókínzásba) vendéglátóipari egység. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre több és több arcot ismertem fel ugyanezeken a helyszíneken. A színészbüfénél mindig az aktuális versenyprogram színészeit lehetett fellelni némi folyékony boldogság társaságában. A Séta téren felállított színpadon esténként különböző zenekarokra lehetett finom borral a kézben bólogatni vagy a környező utcavásár bódéjaiban egyben sült malacból venni egy tálnyit. Végül a Cooltour Kert volt a lassítópálya: egy nyugis udvarhelyiség szinte már túl kényelmes kanapékkal és vér lassú, de rettentő barátságos pincérekkel – na meg a POSZT fontos résztvevőivel.
Egyik nap beültem a Kamaraszínház próbatermében rendezett Térey-felolvasó matinéra. Az Epifánia királynő című művet a Forte társulat olvasta fel, miközben a csupán ülő, szövegmondó eseményt kellemesen megmozgatták, így részben a színjátszás nyelvén is bevontak minket a különös történetbe. Szövegét a másfél órás előadás során többször is nehézkes volt követni annak bonyolultsága miatt. Az elvont, de mégis realisztikus világot egy ideje már a nők uralták, a férfiakat csupán szextárgyként, a szaporodáshoz elengedhetetlenül szükséges elemnek tartották. Háború dúlt a birodalomban, féltékenység a királynői udvarban és trónbitorlás majd megtorlás a végkifejletben. Térey nagyon népmesei történetében a háború és a dráma egyszerre középkori és második világháborús ízű, így izgalmas kihívás volt belehelyezkedni a lebilincselően balladisztikus cselekményfolyam játékterébe és idejébe.
A felolvasó-délutánt követően páran lazítottunk a Cooltourban, ahol – mivel POSZT, és itt mindig összefut valakivel az ember – készítettem egy villáminterjút Bárdos Andrea színésznővel. Sajnos neki is épp előadásra kellett rohannia, így hamarabb befejeztük a beszélgetést. A POSZT alapbeállítására nagyon jellemzőek voltak a félbemaradt társalgások: valaki mindig elsöpört egy színdarabra, száguldott interjúzni valakivel vagy épp fotózni sietett a Séta Térre – de szerencsére az említett három törzshelyen az éjszaka vagy kora délután üres óráiban pontosan ugyanott folytattuk a diskurzusokat, ahol abbamaradtak.
A “pesti turistákon”, azaz a legtöbb barátomon kívül nagyon örültem, hogy Pécsen újra találkozhatok egy rég nem látott volt gimis osztálytársammal. Ágival amellett, hogy szemtörölgetős vinnyogások közepette felidéztük régi tanárnőink aranyköpéseit, jártuk a várost és sokat mesélt arról, mennyire szereti Pécs megfogható nyugalmát Budapesthez képest. Teljesen megértettem. Pécs nem falu, de nem is metropolisz: egy pont jó méretű város, ahol valami nagyon békés, kedves hangulat árad az utcákból és az emberek arcából. Ági fiatal húgával, Katával is azonnal lepacsiztam: ő mutatta meg a Séta teret még érkezésem első napjaiban egypár finom roséfröccs kíséretében. Az estébe menő beszélgetésbe gyakran csatlakoztak arra sétáló vagy épp ott dolgozó helyiek: pultosok, böllérek, fiatalok és idősebbek. Pécs kortól és társadalmi helyzettől függetlenül rettentő közvetlen: egy tizenhárom éves zenész cigányfiúval ugyanolyan jól mulattam, mint a disznóvágást vezető ötvenéves hentessel. Utóbbinak az ismerőse volt az, akitől a hajnal kevésbé józan óráiban elhangzott az a kifejezés, miszerint fitymarekettyés. Sajnos az artikuláció hiányában nem tudtam meg pontosan mit is jelent ez, de mintha valamilyen táncról lett volna szó.
Pécsen nehéz nem inni, főleg ha az ember olyan szerencsés, hogy ismer helyieket. Ágiéktól már első este kaptam forródrótot az egy utcával feljebb lakó siklósi termelő bácsihoz. Ő háromliteres műanyag flakonba tölti ötszáz per liter áron az olyan Siklósi Portugiesert, amiből Pesten ötször ennyibe kerül hetvenöt centi és sírnivalóan finom. De ha nincs is ilyen forródrótunk, akkor sincs ok az aggodalomra, mert Pesthez képest feleannyiba kerülnek a standoknál is az italok – plusz ha csak fél órával arrébb megyünk, akkor már olyan kultikus bortermelő vidékekre látogathatunk, mint Villány vagy az említett Siklós.
A helyiek befogadó kedvessége és nyíltsága mellett nagyon élveztem ezt a Dolce far niente, avagy Édes semmittevés hangulatot – tényleg mintha csak olaszok lennének. A kifejezés nem azt jelenti, hogy a pécsiek ne dolgoznának keményen, de nem stresszelnek reggeltől estig valamin, ami nem is létezik. El tudják engedni és azt tudják mondani, hogy miért is aggódjanak rajta, ha egyszer attól nem oldódik meg semmi – és töltenek egy pohár bort. A színházak is javarészt helyi lakosokkal voltak tömve csakúgy, mint a kültéri placcok: jó érzés volt ezt látni, hogy pestiként nem vagyunk külföldiek Pécsen.
A városnak alig volt olyan zuga, ahol nem valamilyen kulturális esemény zajlott volna, így az egyszerű kávézásokat és koccintásokat folyamatosan tarkították jam sessionök, helyi zenekarok fellépései, szabadtéri punkkoncertek, színész-improvizációs programok, kórusok, vándorcirkuszok: szinte lehetetlen felsorolni ezt a színes és megrészegítő kavalkádot. Ha épp nem megzenésített verseket hallgattam (például a Lassuló Zuhanás című előadást a Kaposvári Egyetem harmadéves színművészeitől, Jónás Tamás megénekelt műveiből) akkor az MsU 613 koncertjén lazítottam a Jelenkor színpadon vagy épp a Széchenyi téren belemerültem a kiPOSzTolva plakátkiállításba: amint kiléptem az utcára, azonnal akadt valamilyen művészeti látnivaló.
Összefoglalva túlzás nélkül kijelenthetem, hogy a POSZT egyáltalán nem csak a versenyprogramjaitól vált tizennegyedik alkalommal is hihetetlenül népszerűvé. Az OFF események, a város szépsége, a kitűnő idő és elsősorban a pécsiek befogadókészsége tette teljessé az idei POSZT-ot is. A fesztivál megnyitóján Pécs polgármestere beszédében kijelentette, hogy Pécs nagyon örül az Országos Színházi Találkozónak – és ezek nem voltak üres szavak. Pécs örült. Mi pedig ennek örültünk nagyon-nagyon. Szóval egy biztos: jövőre is POSZT – ami ráadásul a tizenötödik lesz, tehát számítunk valamilyen jubileumi megünneplésre (mondjuk nehéz elképzelni, hogy lehet ezt a jót fokozni, bár a szervezők kreativitása határtalannak látszik). De amíg nincs színházi megmozdulás a városban, addig se vegyük le Pécset a térképről: egy külföldi nyaralásnál sokkal könnyebben le lehet menni és garantáltan megéri. Gyönyörű építészet, közvetlen és kedves emberek, kiváló borok, múzeumok és koncertek, pincefesztiválok a környező borászatokban – na meg a városra jellemző izgalmas, nem nyugdíjas nyugalom. Nyugalom, nyugalom, nyugalom. Ami mindannyiunknak jobban kell időről időre, mint egy falat kenyér.
