+ Színház

Fényt ettünk, kicsit éhesek maradtunk – Fényevők-kritika

A POSZT-ra érkező darabot Gorkij száztíz éve írta – mi pedig megkóstoltuk, vajon ma is friss-e a régi fényvacsora Katonásan. Jól is laktunk meg nem is.

Gorkij: A Nap fiai / A Nap gyermekei című művét dolgozta át Radnai Annamária, majd átadta Ascher Tamás rendező úr gyakorlott kezeibe, hogy végül egy relatíve tökéletes, igazi színházi élményt kapjunk a Katona József Színháztól a Pécsi Országos Színházi Találkozón. De talán éppen ez a tökéletesség sült el visszájára a már-már csehovi drámát idéző előadáson.

Protaszovot épp egy kísérletében zavarják

Egy századfordulós orosz család szellemi és szerelmi viszontagságait ismerhetjük meg a tragikomikus darabban. A szereplők mindegyike elsőre könnyen felfogható, túlzott karakter: a főszereplő, Pavel, azaz Protaszov (Kocsis Gergely) egy hóbortos kutató, felesége, Jelena (Ónodi Eszter) a festő szeretője és modellje, drámai nagyasszony, Liza (Pálmai Anna), Protaszov húga pedig poszt-traumatikus beteg, aki irtózik a vörös színtől és az erőszaktól.

Nazar Jelenát nézi meg magának.

Nazar Jelenát nézi meg magának.

Ez a három ember alkotja a Fényevők magasztos csoportját: ők a szellem gyermekei, akik mind a Napból születtek – állítják ők önmagukról. De ugyanezt állítják róluk a darabban szereplő dühös munkások is, akik nem értik, hogy a dekadens családnak miből van egyáltalán pénze bármire is: tanakodásuk végén arra jutnak, hogy ők bizonyosan fényt esznek. A furcsa család saját összegubancolódott viszonyaiban tesped, fetreng és dagonyázik, miközben izolált falaikon kívül kolerajárvány sújt és a feldühödött nép Protaszov füstös kémiai kísérleteit okolja a járvány terjedéséért.

A három munkás pár vodka közben megállapodik, hogy 'az úrék" fényt esznek és pénzt festenek magunknak.

A három munkás pár vodka közben megállapodik, hogy ‘az úrék” fényt esznek és pénzt festenek magunknak.

A száz évvel ezelőtti orosz család már-már betegesen izolált drámája ránk is referál. Mi szintén el tudunk kényelmesedni első világbeli problémáinkban, majd magunkat értelmiségnek titulálva megfeledkezni a gyakran mentális falainkon kívül zajló élet valódi súlyáról. Viszont a nehéznek hangzó leírás csak az érem egyik oldala: a másik oldalról a darab öniróniája és szarkazmusa kesernyés humorral végigkíséri a drámát, ami így némileg oldja a nyomasztó alaphelyzetet. Ennek ellenére legtöbbször olyan dolgokon nevetünk, amiken nem kéne. Például az egyik jelenetben a ház ura a maga félérdeklődő módján megkérdi az egyik majomarcú munkásától, hogy veri-e a feleségét, ő pedig a legnagyobb természetességgel válaszolja: Verem. Nevetünk, mert viccesen mondta és jól játszottak – de minden csupán rendezői és színészi, nem pedig tartalmi beállítás. A viszonyok az idő előrehaladtával egyre jobban összegubancolódnak: Protaszovnak szerelmet vall a gazdag és csinos, rém idegesítően rámászós özvegy, Melanija (Jordán Adél), Vagin (Fekete Ernő) a festő elmondja Protaszovnak, hogy szereti Jelenát, miközben Csepurnoj (Nagy Ervin), a doktor megkéri Liza kezét, aki elutasítja… egy komplett brazil szappanopera cirilbetűsített változata zajlik a színpadon. A színészi játék, a rendezés és a díszlet mind teljes egészként működik együtt, ami alá zenekar húzza a Django Reinhardos talpalávalót. Ez a bohém és felhőtlen zene a kialakuló dráma alatt szintén erősíti a darab öniróniáját.

Veszedelmes viszonyok, még veszedelmesebb sutyorgások.

Veszedelmes viszonyok, még veszedelmesebb sutyorgások.

De. Jön egy de, mégpedig pontosan a hiba nélküliség miatt: a darabból hiányzik az eredetiség és a szükségszerűség. Természetesen nem attól válik egy darab eredetivé, ha végigbakizzák vagy nem kerek a vége, nem is erre gondolok. Hanem arra, hogy nem éreztem, hogy a rendező belső indíttatásra vette volna elő ezt a színművet. Ez egy olyan előadás, ami télen-nyáron, csúcsszezonban vagy pangáskor is szinte biztos sikerrel elővehető a megfelelően képzett társulattal. Talán éppen ezért éreztem egyre tisztábban, hogy nem azért viszi a Katona ezt a darabot, mert a rendező gondolatait foglalkoztatják a dráma kérdésfelvetései vagy szeretne valamit kifejezni. Ahogy egy festő megkattan attól, hogy végre lefesse az őt dübörögve alkotásra késztető érzést vagy gondolatot: a művészetben jó ez a fajta szükségszerűség, amitől lélegezni kezd egy mű. Életre kel a belső indíttatástól, amiben született. Itt sajnos ezt nem éreztem. Ez egy jó darab, egy jó rendezővel, remek színészekkel és patent díszlettel.

A tragikus sorsú munkás a még tragikusabb sorsú állatorvosnak megy.

A tragikus sorsú munkás a még tragikusabb sorsú állatorvosnak megy.

Igazi színház és remek élményben lesz részünk, ha megtekintjük. De. De. De. Ott van ez az űr és sejtelem, hogy talán azért került színpadra Gorkij drámája, mert ez egy bármikor sikerrel játszató mű. Viszont nem véletlenül garantált a siker: értékes darabot nézhetünk meg jó színészekkel és kerek megszerkesztettségben. Tehát az orosz dráma szerelmeseinek, valamint az érzelmi és spirituális tragikoméda imádóinak szívből ajánlom ezt a művet, nem fognak csalódni – csupán talán nem teli hassal fognak távozni a fényevésről.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top