+ Színház

Véres szerb megtorlások a betontemetőben – Vörös kritika

’41 után ’45-ben is végeznek ki fasisztának titulált nénit a szerb partizánok. Kijelentő mondatos kérdésekkel távoztam a POSZT félidős versenyprogramjáról.

A helyszín: Magyarország, egy kis falu. Vagyis Szerbia. Vagyis Jugoszlávia. Idő: a második világháború közepe-vége. Szereplők: magyarok és szerbek, szerbek és magyarok, katonák és partizánok, bűnösök és bűntelenek, idősek és fiatalok, férfiak, nők, cigányok, kurvák, fontos személyek és nem fontos halottak. A probléma: ki felelős és milyen bűnökért? A megoldás: tökmindegy, megöljük, az a biztos. Végül pedig mi marad? Nevek egy napszítta arcú nő emlékezetében.

A szerb katona érmét dobál: megölje-e őket vagy sem.

A darab nem a Vörös és Fekete – ez az előadás csakis Vörös, bosszúból vagy feleslegesen kiontott vér színezte, egész kommunistacsillagos vörösből hullámzik össze. Nincs megváltás, se nézőpontváltás: gyilkolás van, méghozzá magyargyilkolás a szerb partizánoktól, akik a fasiszta, zsidóneveket leadó magyarokat (meg random civileket) végzik ki sorban. A kétfelvonásos dráma a színpad közepére felhalmozott betonmurván játszódik (azaz annak tűnik a szürke-fekete masszív kődara, igazából gumiból van a dolog szerencsére): kemény anyagon, amibe belefullad és eltemetődik a tucatra halmozott áldozatsokaság.

Halottak halmai

Szirtes Ági indítja és zárja is a darabot: ül, egyfajta szomorkás, de keményre edzett kiégettségben és mesél. A borzalmakról, amik hetven éve történtek, és azoknak, akik a részesei voltak, még ennyi idő távlatából is jelenvalóak. Megismerjük az adatbázisszerű, jelentés nélküli névsorok személyes történeteit: Kovács Pista is ember volt, meg a fia is, meg a lánya is, annak az udvarlója is meg annak a legjobb barátja is, a jegyző is, a cigányfiú is, a böllér is, a kocsmáros is, mindenki, akikből mára (és az előadás legvégén is) csupán üres és (lő)poros nevek maradnak. A tragikus sorsok egymásba fonódnak, összeégnek az ideológiai rémálomban.

Szerb (halál/kör)tánc.

Az előadás írója körülbelül egy éven keresztül gyűjtött történeteket a túlélőktől, melyek kevésbé prózai elmesélét meg is tartja a darabban: egyszerűen, tájszólással, költői pátosz nélkül beszélgetnek vagy emlékeznek a szereplők. Ez a természetesség kifejezetten őszintévé és ennélfogva jóval nyomasztóbbá teszi a cselekményt, mert érezzük az események súlyát és valóságát. Ugyanilyen nyomasztó elem a szerb katonák szerb beszéde, amit nem értenek az elfogott magyarok: Mit mondott? Mit mondanak? Most meg fognak ölni? – tanakodnak a pánik cérnavékony szopránhangján a véresre vert szereplők.

Ideológiákba fulladva

Húzósabb jelenetek között színészi kiszólások törnek aprókat a nyomasztó felálláson: elmotyogott félmondatok, hogy beleállt egy ilyen betonizé a talpamba, vagy uh, de vörös lett a nyakad. Ez a húzás egyrészről valóban a belehelyezkedést próbálja meglazítani (félsikerrel, mert azért annyira nem túlozzák el), másfelől viszont közelíthet a darab emberi mivoltához is: a színészeknek is fáj, amit eljátszanak, akkor milyen lehetett ez valójában.

A hírek egyetlen forrása: a rosszul hangolt rádióadás.

A lassan csöndesedő végszó nem katarzis, hanem emlékezés: Memento Mori. A halálra, az értelmetlen, ideológiai halálra. Akaratlanul is, annak ellenére, hogy nagyon megszerkesztett és erős darabnak tartom a Vöröst, feltolulnak a kérdések: mi értelme volt ennek? miért kell ezt néznem? Persze, hogy nem kötelező beülni egy előadásra, nem erre gondolok. Hanem arra, hogy miért kell magunkat emlékeztetni a borzalmakra? Vajon van feloldozás a régi sebek feltépésében?

Egy magyar és egy szerb szerelme

A második világháború véres eseményeit azért a nagy többség ismeri, ha nem is név szerint. Most megismertünk neveket az emlékező nép szájából, és nevekhez tartozó sorsokat, érzelmeket. Miért? Hogy ne történjen ilyen szörnyűség újra? Rendben, hogy jelenkorunk magyar demokráciája megkérdőjelezhető, persze, hogy vannak gondok, nem is kicsik. De talán egymás ideológiai megölésétől már elég távol vagyunk. A téma persze beleköthetetlen: a borzalmak elmeséléséről nem lehet kritikát írni, mert akkor érzéketlenek és felszínesek vagyunk, Én pedig nem is a darabba kötnék bele, mivel az, mint említettem, nagyon erős, kreatív és egyben van. Inkább az aktualitásba és a dübörgő miértbe. Nem hiszem, hogy mi csak negyvenhatfogasan vidám és tíz könnycsatornából zokogó színházat tudnánk csinálni, hanem a ló két oldalának vizsgálata helyett nagyon is rá tudunk ülni a hátára. Mert a magyar ember tud lovagolni. Összefoglalva: a Katona József Színház és a Szabadkai Népszínház közös műve mindenkinek ajánlott, aki megütköztetné magát a múlt egy drámai és horrorisztikus szegletével ennek a kiváló előadásnak az interpretációján keresztül – akik viszont más kérdéseket vagy mondandót keresnek a színházi belefeledkezésben, azok meglehet, hogy hasonló kérdésekkel fognak távozni, mint én.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top