Szegény Martin bácsi kénytelen időről időre Szaturnuszként felfalni egy-egy gyermekét.
Kezdem a közepén. Egyáltalán nem értem azt a közösségi oldalakon kommentekben ordibált és privát üzenetekben suttogott konszenzuson alapuló felháborodást, amely A tűz és jég dala fantasy-regénysorozaton alapuló Trónok harca című tévéműsort övezi. Több okom is van arra, hogy össze legyek zavarodva, de előbb hadd vázoljam fel a helyzetet.
Az általános hisztéria jelensége rendkívül gyors és spontán módon alakult ki. A sorozat legújabb, negyedik évadja a végéhez közeledik, megvolt a legalább tíz részenként kötelező, váratlan és brutális gyilkosság, amelynek áldozata ezúttal a(z ezek szerint) mindenki által megkedvelt Oberyn herceg volt. Ismét ellepték a videomegosztókat a rajongók ez alkalomból készített esettanulmányai. Az előző évad botrányepizódja, a Vörös Nászként elhíresült jelenet óta a világ egyik fele (akik olvasták a könyveket) azzal szórakozik, hogy rejtett kamerával rögzíti, ahogyan a világ másik fele (akik csak a sorozatért rajonganak) a meglepetés-mészárlásokra reagál. Ezt követően Conan O’Brien magát az írót, George R. R. Martint is szembesíti a rajongók levideózott dühkitöréseivel és pánikrohamaival. Így végül az egész világ röhöghet azon, hogy Mr. Martin hogyan reagál arra, hogy a rajongók hogyan reagálnak arra, hogy kedvenc szereplőik többé már nem nagyon reagálnak semmire.
A tojásdobálás szüntelen: rengeteg vád éri az írót, hogy szórakozik a rajongók érzelmeivel, és ezt még élvezi is (ami különben elképzelhető lenne, ha csupán Martin papa külseje alapján ítélkeznénk. Rejlik valami perverzitásra való hajlam abban, ahogyan minden közszereplésen egy komplett fekete mikulásjelmezben jelenik meg, mellénykével, húzentrógerrel, méretes szemüveggel, vasutas sapkával és teknősbékás kitűzővel kiegészítve. Hitchcockiasan büszkén vállalt joviális alkatáról és nagypapa-szakálláról nem is beszélve).
Én azonban azt mondom, ne bántsuk szegényt! És most nem a mikulásjelmezre gondolok. Nem kell annyira sajnálni a szereplőket, illetve nem őket kell sajnálni. Az író saját bevallása szerint nagyon nehezen válik meg teremtményeitől (akik valóban gyakran iszonyatos és hátborzongató, öklendezést és könnycsorgást egyszerre kiváltó körülmények között távoznak az élők közül). Hiszen ők végül is saját gyermekei, ahogyan ő maga fogalmaz, a tulajdon ivadékait kell tehát ilyenkor a legkülönbözőbb módokon meggyilkolnia a történet hitelességének érdekében. Mert hát egy középkori, háború sújtotta világban nincsenek utolsó pillanatban történő megmenekülések, nincs deus ex machina, nincs hirtelen elpárolgó meleg helyzet. Szegény Martin bácsi kénytelen időről időre Szaturnuszként felfalni egy-egy gyermekét. És ha már úgyis növelnie kell velük tekintélyes pocakját, előbb jól megsózza-borsozza a kicsi fejüket, vagyis pikáns részletekben gazdag leírást ad az erőszakos halálnemről. Ezen csak olyasvalaki háborodik fel, akinek az ősi hollywoodi ideológiai recept alapján készülő megváltástörténetek kellenek, ahol a jónak soha nem eshet baja, de főleg nem vágattathatik le a feje, szúrattathatik hasba vagy roppanttathatik össze a koponyája. A Trónok harcában a hősök legalább valódi veszélyben vannak, tényleg izgulni kell értük: ez annyi pluszt hozzáadhat a nézői élményhez, hogy bizonyára a sorozat népszerűségét is befolyásolja.
És hogy ha már éppen a legtöbb szimpátiát keltő szereplőknek kell meghalniuk, miért tegyék ezt ennyire látványosan? Azért, mert miért ne? Ha a fantasyben egyelőre nem is, más műfajokban ez már régóta így szokás. Megtehetjük, hogy hiperrealisták legyünk… És meg is tesszük. Egyes horror-alműfajok és akciózsánerek (különösen alacsony költségvetésű változataik) már évtizedek óta sokkal durvább vizuális megoldásokkal élnek, és ez alól nem kivételek a halálesetek plasztikus ábrázolásai sem. Akit egy Trónok harca-haláltól elfog az undor, az nem látott még trashfilmet, de azt is meg merem kockáztatni, hogy a CSI: Miami helyszínelőket is sikerült valamilyen csodával határos módon elkerülnie. Arról nem is beszélve, amit maga George Martin nevében is megfogalmazott valaki egy rajongóknak címzett nyitott levélben: már Shakespeare agyából is pattantak ki olyan szövevényesen gusztustalan fantázia-halálok, amiknek a Trónok harca ízléses exitusai a nyomába sem érnek. A görög mitológia és a Biblia egyes történetei pedig több ezer éves példái a csúnyábbnál csúnyább gyilkosságoknak (személyes kedvencem az ószövetségi Sisera esete, akinek egy Jáél nevű nőszemély kalapáccsal belevert egy sátorcöveket a halántékába, így odaszegezve őt a földhöz, miközben az igazak álmát aludta).
Szerintem, ha bírunk egy szereplőt, akinek, tegyük fel, muszáj áldozatul esnie a történetnek, nem arra van szükségünk, hogy feltétlenül szép, békés halála legyen, hanem inkább arra, hogy valamilyen módon lezárt legyen a távozása. Semmiképpen sem lehet például úgy ki(ny)írni valakit, mint a főszereplő testvérét, Debrát a Dexter című sorozatból, aki úgy tűnt el, mintha a színésznő a forgatás közepén kiment volna pisilni, és visszafelé úton közölték volna vele, hogy a következő kávéját már nyugodtan megihatja otthon is. Ugyanakkor az sem a legjobb megoldás, ha a végtelenségig húzzák egy fontos szereplő haldoklását, és a néző belefullad a pátoszba, mint a Mátrixban Trinity három órás(nak tűnő) szenvedésjelenetében. Aki nem ért egyet velem, az járjon utána.
Szóval átgondoltuk a dolgokat, és ezentúl téged sajnálunk inkább, Martin bácsi, amiért szörnyű tettekre kényszerülsz! Megígérjük, hogy jó gyerekek leszünk, de azért kicsit félünk, hogy mit tartogatsz a puttonyodban!
Búcsúzóul itt egy klip egy olasz horrorfilmből, amely kiérdemelte a világ legrosszabb haláljelenetének járó címet. Lehet versenyezni, hogy ki meddig bírja!
