Gábor Péter filmrendező. Volt tanár, népművelő, szakács tengerjáró hajókon, de mindig visszatért a filmhez, a televízióhoz. Több, mint száz dokumentumfilm, tévéjáték, magazinműsor és egy maga írta/rendezte játékfilm, a Pattogatott kukorica megalkotója. Néhány éve Ozsda Erika a Filmkultúrában azt írta róla, hogy konok és megszállott rendező, akit minden és mindenki érdekel, és akinek van is véleménye erről a mindenről.
Mondd, Péter, hol, mikor és hogyan kezdődött nálad ez a mozgóképes őrület?
Középiskolában. Talán Mikszáth Az a fekete folt című novellájánál. Elvarázsolt. Olej feleségének hangja a szélben, a festői ecsettel felrakott szavak, a ballada mély, őszi színei. Ezután ha valami eszembe jutott, mindig képekben gondolkoztam. A szavak gyengének ítéltettek, és mivel rajzolni, festeni egyáltalán nem tudtam, maradt a mozgókép.
Emlékszel még, mi volt életed első meghatározó mozi- és tévés élménye?
Az elmúlt néhány évtized összemosott filmes emlékeket, ezért több cím is eszembe jut, nem tudom őket szétválasztani: Szabó István – Apa, Fábri – Körhinta, Sándor Pál – Régi idők focija, Zolnay Pál – Fotográfia, Fellini – Amarcord, Vajda – Csatorna, Hamu és gyémánt, Bergmann – Hetedik pecsét, Suttogások és sikolyok, Jancsó – Szegénylegények, Milos Forman – Hair, Jiri Menzel – Sörgyári capriccio, Dennis Hopper – Szelíd motorosok, Stuart Hagmann – Eper és vér, Kurosava filmek, Zefirelli, Antonioni, Pasolini. Biztos vagyok benne, hogy ennél jóval több meghatározó élményem volt, de csak ennyi jut most eszembe.
Te még abban a Magyar Televízióban kezdted a szakmát, mely tömve volt ma már legendás alakokkal: rendezőkkel, műsorvezetőkkel, színészekkel. Kik segítettek, kiket kedveltél, tiszteltél, kikkel szerettél leginkább együtt dolgozni és miért?
Erre a kérdésre nincs válasz. 1975-től dolgozom a „királyiban”. Több, mint harmincöt év. Könyvtárnyi név, produkció, Ember. Voltak közöttük esendők, hangosak, depressziósak, bátortalanabbak, zsenik, munkakutyák, de mindenki komolyan vette a munkáját. Műsorkészítők voltak.
Hiányzik-e, és ha igen, mi és miért a régi, pályakezdésed idején megismert Televízióból és miért?
Talán a sokszínűség. A köz szolgálatának komolyan vétele. Példa: az 1980-as évek MTV-s műsorstruktúrájának több mint 60 %-a saját gyártású produkció. A gyerekműsorokon keresztül (rajzfilm, mese, ismeretterjesztő, gyerekeknek szóló tévéjáték, játékfilm, vetélkedő stb.), a dokumentumfilmen, az úgynevezett vegyes magazinműsoron, a szolgáltató műsorokon, a saját agyi szoftvert felhasználó vetélkedőn át, az egész estés tévéjátékokig, szórakoztató műsorokig. Olyan volt az MTV, mint egy kis falu. Mindenki ismert mindenkit. Nem csak az arcát, a nevét. Ma olyan a ház, mint egy elidegenített nagyváros, ahol a szakmák és az emberek eltávolodtak egymástól. Mindenki fogaskerékként teszi a dolgát, mint egy gyárban. Régen, ha elkészült egy műsor, gyakran leültünk beszélgetni a tapasztalatokról, nemcsak a Szabadság téri aulában, hanem a környező kocsmákban is. Mindenkit érdekelt a másik munkája. Ma hónapok telnek el, és fogalmam sincs, hogy a közvetlen munkatársaim mivel foglalkoznak.
Mindig is a dokumentumfilm érdekelt elsősorban, vagy volt valami, ami „belesodort” ebbe a műfajba?
Hazudnék, hogy erről álmodtam mindig. Az élet hozta így. Játékfilmet nem készíthettem. Mondjuk azért, mert nem volt bennem átütő erő, a szükséges küldetéstudat, a „mindent a szent cél érdekében” való alárendelés. De mondhatnám azt is, hogy annak a klubnak sem voltam a tagja. Az életet habzsoltam. A pillanat ejtett mindig rabul, amit ha nem rögzítünk, elillan, köddé válik. Gyerekkoromtól érzékenyen érintett a megbélyegzett, kisemmizett, megnyomorított emberek sorsa. A társadalom számkivetettjeinek reménytelen vergődése. A többségi társadalom szenvtelensége, álságossága. Az empátia és a tolerancia hiánya. Olyan közegben nőttem fel, ahol cigánynak, zsidónak, nyomoréknak, másként gondolkodónak nem jó lenni, és az igazság mindig odaát van, a hold túlsó oldalán. Mintha mindig könnyebb lenne gyűlölni, mint megérteni. Az egyik dokumentumfilmemmel kapcsolatban megjelent egy kritika valamelyik napilapban (akkor még ilyen kritikák rendszeresen íródtak, valamitől fontos volt ez is. Hozzátartozott a nagy egészhez.). A film címe: Csak jobb lenne otthon. Témája nem hétköznapi. 1990-es évek, Kelet-Magyarország egyik városkájában működő furcsa otthon. Egyszerre laknak ott tífuszos betegek, szociális gondoskodásra rászoruló öregek, és fiatal debilek. Torokszorító, egyben abszurd világ. Évtizedek óta fekvő süket-néma, önmagáról mit sem tudó tífuszos néni, a szomszéd épületben a tampont mentő szellemi fogyatékosok, a huszonegyező, szerelemről ábrándozó ottfelejtett öregek, akik a film végén lambadát táncolnak. A kritikus meg azt írta, persze idézőjelben: „könnyíthetett lelkiismeretén az ország tegnap este”. Úgy látszik, ma mindenkinek tiszta a lelkiismerete. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy bolyongok ebben az ezerszer áldott és kiátkozott világban, és mániákusan történeteket akarok mesélni. Ózdon járok, a kisemmizett, kifosztott, tönkretett városban. Csatkán Isten fekete-fehér arcát keresem. Ravi Shankarral beszélgetek nada brahmáról. Gyerekgyilkos nők cellájában feszengek. Felvettem a keresztet, és ezen az úton végig akartam menni.
Miért jó (kell, érdemes) dokumentumfilmet készíteni és miért kell, érdemes azokat nézni? Magyarán: mire jó a dokumentumfilm?
Nem kell, nem érdemes dokumentumfilmet nézni. Ahogy nem érdemes könyvet olvasni, festményekben gyönyörködni, folytathatnánk a sort. Banális dolgok jutnak eszembe: az idő megszelídítése, a kávé elillanó illatának palackba rejtése, magunk és mások elé tartott tükör, kinyitott ablak az élet megismerésének másik dimenziójára. Kép, hang, varázslat. A valóságból építkezik, annak bemutatására törekszik, de ennek érdekében egy új valóságot hoz létre. Miért érdemes nézni? Nem tudom, én csak csinálom.
Sokáig sorolhatnánk az általad forgatott mozikat, én most mégis arra kérlek: te válassz ki közülük kettőt-hármat, amit különösen fontosnak tartasz, és mondd el, miért?
Nincs különösen fontos, mindegyik egy ház építőkövei. Pillanatok vannak, bevillanó képek, töredékek. Tánc, rózsaszirmok, fehér lovak, halál. Nem látó apa látó gyermekével dodzsemezik. Kihalt falu magányos nénikéje csirkét kopaszt vastag párafelhő mögött. Szemétkukából József Attilát szavalnak, névtelen hajléktalant temetnek, a sírásó nyakában vastag aranylánc himbálódzik az őszi napsütésben.
Hogyan választottál témát?
Azt mondják, a férfiak sorsa a nő: nem ő választ, őt választják. Valahogy én is így lehettem történeteimmel.
Úgy tűnhet, mára Mo.-on szinte teljesen megszűnt, kiüresedett a dokumentumfilm-készítés. Valóban így van?
Nem szűnt meg a dokumentumfilm. Rengeteg készül ma is. A viszonyrendszer változik. Számtalan televíziós csatorna, internetes felület kínál szórakozást. A megmondó emberek, a befektetők nem valóságos könnyet, nyomorúságot, a „hétköznapok” unalmát akarják bemutatni, az nem kifizetődő. De ez nem hazai specifikum, ez nemzetközi trend. Globalizált világban nemcsak a hamburger, a divatmárkák, technikai cikkek azonosak, hanem a televíziós adásstruktúrák is.
Régóta nem forgattál önálló dokumentumfilmet. Mi ennek az oka?
Kimentem a divatból. Én még azok közé tartozom, akik szeretik megadni a módját. Ma az idő és a pénz dimenziója terrorizálja az alkotókat. A pályázati rendszer bizonyos értelemben a klasszikus dokumentumfilm-készítésnek a gyilkosa. Mondok egy példát. Évekkel ezelőtt belebotlottam egy történetbe. Valahol egy eldugott kis falu szélén, egy klasszikus putriban már több mint negyven éve egyedül éldegélt egy öreg cigányasszony. Nem csak az élete volt hátborzongatóan fantasztikus. Azért élt negyven éve egyedül, mert a felszabadító szovjet hadsereg egyik katonája megerőszakolta, és a férje baltával ment neki, lelőtték. Óriási kincset birtokolt: rengeteg beás mesét tudott fejből, amit még soha senki nem rögzített. Megkerestem. Vittem bort, szivart, mert azt szerette. Ültünk a putri előtt, mesélt, és én úgy éreztem, most ez a világok legjobbika. Azután hazajöttem, megírtam a sztorit, és elkezdtem pályázgatni, kilincselni, pénzt koldulni. Eltelt fél év, amire felcsillant egy halvány kis remény. Rögtön telefonáltam a helyi önkormányzathoz, hogy értesítsék. A telefon túloldalán egy kimért hang: – A néni egy hónapja rosszul lett, szociális otthonba vitték, mert nem tudta önmagát ellátni, de két hétig sem bírta ott, meghalt. Na, én ezeket a történeteket hívom embernyomoknak, nekem ezek fontosak, és ezek mind eltűnnek, mint a fehér szín, ha elolvad a hó.
Mit szoktál olvasni? Kik a kedvenc szerzőid?
Szépirodalmat alig. Vagyis inkább a régebben olvasottakat veszem újra elő. Nem végigolvasom őket, hanem belelapozok a könyvekbe, keresem a régi ízek, színek világát. Nevek nincsenek. Talán Buddha vagy Jézus? Ha foglalkoztat valami, hozzáolvasok. Írogatok az íróasztalfióknak, ehhez keresek forrásokat. Öreg Szindbádként hajózom, nem találom a helyemet.
Tervek, álmok, remények?
Nincsenek tervek, mert nincs bennem mindenáron kiizzadott, megalkudott közléskényszer. Ha eljön az idő, én itt vagyok, ha kell, teszem a dolgom. Álmok? Remények? Ezek nem filmekkel kapcsolatosak: peace, love and rock and roll.
