Nem áll, nem is állhat össze szerves egésszé a k2 Színház Brecht-feldolgozása, de az egymás után sorjázó részletgazdag jelenetek egészen különlegessé teszik az előadást. Benkó Bence és Fábián Péter okos, ötletes és letisztult rendezése az eredeti szöveg szoros olvasásán és pontos értelmezésén nyugszik, s bár húzni talán még lehetett volna belőle, az átirat így is jóval sűrűbb és feszesebb, mint A szecsuani jólélek címen is ismert Jó embert keresünk, az előadás pedig még az éj leszállta előtt, annak rendje és módja szerint be is fejeződik. A k2 témaválasztása a közönség és a társulat szempontjából is aktuális, miközben a jövőjükért – hozzáteszem: joggal – aggódó fiatal színészek provokációja egyrészt a távol-keleti színház stilizáltságára, másrészt éppen Brecht elidegenítő módszerére rímel.
Brecht színházának egyik alapvetése szerint
meg kell akadályozni a nézőt abban, hogy belefeledkezzen az előadásba, hiszen így a látottak alapján tudatosabban vonhatja le a következtetéseit. Ezért előzi meg az ülőhelyek elfoglalását az előjáték, ezért a nézőtéren keres szállást az isteneknek Vang, ezért akasztja meg a történetet a narrátor, ezért kapcsolja fel a villanyt Su Fu, még mielőtt a monológjába kezdene, ezért kacsintanak ki a szerepükből a színészek, és ezért a közönséget, vagyis a leghitelesebb szemtanút kéri számon Sen Te:
Ó, ti szerencsétlenek!
Bántalmazzák bátyátokat, s ti szemet hunytok fölötte?
A megkínzott felüvölt, és ti némák maradtok?
Pöffeszkedik a hatalmas, kiszemeli áldozatát,
S ti szóltok: minket megkímél, mert tűrünk hangtalanul.
Miféle város ez, s ti miféle emberek!
Jogtiprás ellen zendüljön föl a város,
S ha nem zendül föl, jobb, ha tűz elemészti,
Mielőtt az éj leszáll!
Innen tehát a cím, ami ugyanazt a változást sürgeti, amit az előjáték alatt elhangzó brechti zárszó is. Márpedig ha A szecsuani jólélek vége a Mielőtt az éj leszáll! kiindulópontja, akkor az előadás folyamatosan távolodik vagy legalábbis távolodni próbál az eredeti befejezéstől, és az epilógus elidegenítő effektusa már ennek jegyében marad el a végén.
Nincs díszlet, de nincs is rá szükség, hiszen ami Brechtnél a fűzfa alatt, az itt találóan az ajtófélfa alatt játszódik, az esőcseppek kopogását visszaadják a hangszerek, azok a színészek pedig, akik éppen nem játszanak, közénk ülnek le. Nincsenek a klasszikus értelemben vett jelmezek sem, de néhány jelzésértékű megoldás, egy-egy bögre, ceruza, legyező vagy kötény elég ahhoz, hogy Vang, a vízárus, Lin To, az asztalos, Mi Csü, a háztulajdonosnő vagy éppen Jang Szun édesanyja azonnal felismerhető legyen. Feltétlenül említésre méltó még a kisfiút alakító játékautó is, de alighanem az áttetsző textil a legelegánsabb kellék. Szun nyakában előbb a repülés hőskorát idéző sál, majd nem sokkal később már az akasztásához elengedhetetlen kötél, ezt követően Sen Te lyukas sálja, amit az a szög hasított ki, amire Szun lógatta fel a kötelét; de ugyanez a kendő rögzíti Vang sérült kezét is, hogy aztán Sen Te alkarját bebugyolálva már egy újszülött pólyáját helyettesítse, míg az előadás végére Sui Ta bilincse nem lesz belőle.
Sen Te és Sui Ta,
azaz a jólelkű utcalány és a fiktív nagybácsit eljátszó szélhámos kettős szerepében Pallagi Melitta bizonyítja rátermettségét: Sen Te és Sui Ta között látszólag csupán egy férfi farmernadrág, egy hózentráger és egy konty a különbség, de a színésznő a két szélsőség közötti minden árnyalatot megmutatja. Már az első néhány mondatával megragadja az egyszerű, iskolázatlan örömlány odaadását és önzetlenségét, megkapó, ahogyan egy gyerekkori emlék hatására – a fűzfa alatt álldogálva, Szun törzsének dőlve – hirtelen, szinte a semmiből görbül sírásra a szája, és még ehhez képest is egészen lenyűgöző, amit Sui Ta bőrében nyújt. Nem próbál ugyanis férfit mímelni (éppen ezért működik olyan jól, amikor egy pillanat erejéig mégis ezt teszi), ehelyett inkább egy határozott, dühös és türelmetlen főnökasszony képén keresztül mutatja meg Sen Te rejtett oldalát – azt a nőt, akiből a környezete kiirtotta a gyengédséget és az empátiát. Alakításában mégis az a legizgalmasabb, ahogyan az előadás előrehaladtával egyre inkább elmossa a határokat Sen Te és Sui Ta között, így a különbségek helyett az olyan hasonlóságokra lesz érdemes figyelni, mint Sui Tának a várandós Sen Te pocakját elfedő sörhasa.
Sen Te/Sui Ta szerepén kívül
minden és mindenki mást a fiúk játszanak el, ezért Benkó Bence és Fábián Péter kínosan ügyeltek az egyensúlyra. Kettejüknek csupán egy-egy szerep jut, de a gumiarccal, komikusi vénával és erőteljes beszédhanggal megáldott Domokos Zsolt kiemelkedő játéka, és a nagyszerű hangi adottságokkal rendelkező Borsányi Dániel egységes alakítása is igazán emlékezetes marad. Jerger Balázst, Horváth Szabolcsot és Rózsa Krisztiánt egészen más jellegű kihívás elé állítja a darab, hiszen a kisebb szerepekben csak momentumaik adódnak, de még így is könnyedén magukra irányítják a figyelmet: Jerger Balázs például egyre eszelősebben veri szét a bögrét Vang kezén, de Sen Te szoknyája / Sui Ta nadrágja mögé bújik, amikor a rendőrség keresi, Rózsa Krisztián színpadi jelenléte nemcsak ahhoz képest hat végtelenül profin, hogy neki jutott a létező összes töltelékszerep, Horváth Szabolcs pedig ugyanolyan finoman csempészi a papok hitbuzgalmát az első isten alakjába, mint amilyen erővel az úrinőt karikírozza.
A k2 Színház
fiatal társulata saját magára szabta Brecht példázatát, így a darab történetével párhuzamosan a színészek mintha a saját életükről is mesélnének:
Tulajdonképpen kétségbeejtő: mennyi szerencse kell ahhoz, hogy az embert el ne gázolja az élet. Mennyi ötlet! Mennyi jó barát!
„Mondják, fiatalnak minden kapu tárva”, éneklik kórusban, de a „vár minket a semmi” csattanója csak a keservesen hosszú hatásszünet után fedi fel, hogy mi is vár rájuk pontosan a kitárt kapuk mögött. Azt a csöndet én nem tudom leírni. És azt sem adhatom vissza, ahogyan a becsület és a tisztesség ritmusos ismételgetéséből a musicalek kliséit és érzelgősségét kifigurázó, egyszersmind nagyon jól szóló saját szerzeményük felcsendül, sem azt, ahogyan nem sokkal később már komoly hangnemben, átütő erővel szólaltatják meg Brecht egyik betétdalát, sem azt a mulatóst, ami a lakodalmi jelenet feszültségét csak tovább fokozza, és azt sem, miként teremt a nyelvesdob és a kristály hangtál távol-keleti atmoszférát. Csak azt tudom, hogy a k2 Színház méltán szerveződött állandó, önálló társulattá.
