+ Próza

Vége a jó világnak

ide beszélj

Nem értették, miért tanult fényképezni, jógázni, és mi az, hogy nem eszik húst. Birkát se?

A kovács háza: városrész a faluban. Sárga falak, az ablakok fölött fehér tympanonok. Az udvari kapu mellett az épület frontján még egy bejárat, inkább dísz, alig használják. Utoljára akkor nyílik ki, amikor a kovácsnak a felesége is meghal. Gyerekek néznek be a folyosóra iskolából hazamenet, ott maradnak kis időre bámészkodni, mert a nénit a folyosón ravatalozták föl, és a mellé tett székeken macskák ülnek. Három vörös cirmos, egy fekete-fehér tarka, egy fehér, aminek szürke az álla. Öregasszony lép a gyerekekhez, azt suttogja, nincs semmi baj, szabad nézelődni, de hangosan beszélni, közelebb menni nem.

*

A szamár lehajtott fejjel, mozdulatlanul áll a gazos telken. Az az érzése, büntetésből kötötték oda. Még nem vedlette le a téli szőrét, pedig már napok óta rendesen fűt a nap.

*

Bejönnek az oroszok a faluba, aztán kimennek, letáboroznak a repülőtéren, és ott maradnak nagyon sokáig, tán egy évig is, sátrakban. Szigorúan fogják őket a tisztjeik, nem járhatnak be a lakott területre, csak páran. Az egyiket, aki beszél magyarul, szeretik a helybeliek, mindig más családnál vacsorázik, Miskának szólítják. Hallgat rá. Itatnák is, de nem iszik, aztán egyszer mégis. Figyelik, hátha begorombul, de nem. Sír. Kimegy az udvarra, hogy elvégezze a dolgát, támogatják. Odakinn nagy, idegen kereszteket vet, fogadkozik, hogy ha egyszer hazakerül élve, elmegy Sztálin elvtárshoz, hogy jelentést tegyen, aztán, ha ketten maradnak, beleereszt a hasába egy sorozatot. Hát miért tennél ilyen szörnyűt, Miska? Azért, mert mindig azt mondta, nekünk lesz a legjobb életünk a világon, aztán eljövök ide, és látom – mutat a kerti WC-re -, hogy itt még a szarnak is háza van.

*

Áramszünet. Odabenn már nincs elég fény, kintről a konyhaablakon át jön valamennyi. Az ablakhoz ültetnek, mert nincs villanólámpa a fényképezőgéphez, mégis most muszáj felvételt készíteni, most kaptam meg a tortámat, amelybe nagy gyertyát szúrtak, az egész úgy néz ki, mint egy csokigyár, kéménnyel. Ellenfényes kép készül, kettő, abban a hiszemben, hogy úgyis csak a körvonalam látszik, vagy alig több annál. A felvétel mégis jó lett, ragyog a hajam. Ő, aki készítette, ezt szereti a legjobban a képei közül. Apróra elmeséli, milyen, pedig nem látta vagy tizenöt éve, a sárgafolt-sorvadása miatt.

Őt hallgatom.

Érdemes, mert még sohasem mesélte el nekem kétszer ugyanazt. Mintha semmi köze sem lenne saját korosztályához. Kétoldali csípőficammal született, akkor ezzel még nem tudtak mit kezdeni, billegve tanult meg járni, megnyomorodott a gyerekkora. Hiába volt csinos nő, senki sem udvarolt neki. Nagyapám volt az első, de hát ő is, sokszor olyan durva volt… Későn ment férjhez, aztán el mert válni, amiért irigyelték a falubeliek. Nem értették, miért tanult fényképezni, jógázni, és mi az, hogy nem eszik húst. Birkát se? Megtalálta azt, akit érdemes, beköszöntött a harmincegynéhány éves béke. A szembetegség nagyon bántotta, a gyomordaganat is megviselte, de nem tette tönkre. Azután is kerékpározott, hogy elromlott a szeme. Ettől iszonyodtak: hogy látja az utat ez az asszony? Csak mostanában tette le a biciklit, hogy egyedül maradt, nincs, aki szóljon, hogy most lassíts, aztán finoman jobbra.

Hónapokig nem mentem hozzá, mert egyszer hiába csöngettem, nem nyitott kaput. Kényelmes volt azt gondolni, most biztos nem akar társaságot. Amikor legközelebb csöngettem, kijött a kapuhoz, és ahogy meghallotta a hangom, legörbült a szája. Sírt, gyorsan, kicsit, fegyelmezett kislány az orvosnál. Ennyi. Nem tett szemrehányást, mint a vér szerinti nagyanyám, nem panaszkodott a magányra, inkább beszélt arról, milyen a magánya.

Azért nem akaródzott bezárkózni, amikor romlott a látása, mert félt attól, hogy elfelejti az ismerősök arcát, hangját, azt, merre kell menni a boltba. Szerencsére nem így alakult. Azt hinnéd, az emlékek fakulnak és eltűnnek. Azt nem várta volna, hogy egyszerre előbukkan egy kép, ami már régen elkallódott, erősödik, tisztul, és másnapra is megmarad, ott, ahol hagyta.

A kovács háza, ahová iskolás korában benézhetett, most nyilván azért van előtte, mert ő is olyan macskás öregasszony lett, amilyen a Vityus néni volt. Neveti, hogy kijavítom, nem öregasszony.

Hát akkor mi?

Idős hölgy, talán, de ez a kifejezés mindenkit menthetetlenül selyempapírba csomagol.

Az ő macskái soványak, izmosak. A kandúr sűrűn eljár hazulról, néha sebes a pofája. A nőstény rendesebb. Amikor eljön hozzá valaki, föl-le jár, tekergeti a farka végét, látszik, hogy ideges. Biztosan attól fél, mondja, hogy őt elviszi valamelyik idegen. Nem viszik el a mamát, sehová, itt marad – bizonygatja a macskának, és magának is.

Pedig, mondja, most már tényleg vége a jó világnak. Ahogy kilép a kapun, mert muszáj néha orvoshoz menni, már a buszmegállóba menet, de még inkább a buszon, megfogják, sokszor szó nélkül, és szörnyű az az állapot: húzzák-vonják, taszigálják, lenyomják egy ülőhelyre, a menetiránynak háttal, amitől irtózik. Néha három kéz is megragadja, és húzzák, tiszta jóindulatból, mert most már mindenki tudja róla, hogy nem lát. Egy ismerőst sem lehet megtéveszteni azzal, hogy nyitja-csukja a szemét, és mindig arra néz, ahonnan szólítják. Sok ember nem tud különbséget tenni érintés és érintés között, fogalmuk sincs arról, milyen erős a fogásuk. Megesett, hogy egy férfi, nem tudja, ki, mert egy szót se szólt hozzá, hátulról elkapta a vállát, és ő érezte a köröm vágását a csontján, mintha egy nagy madár fogta volna, mindjárt fölemeli. Őt megkérte szépen, engedje el, mert ez fáj. A férfi nem szólt, elengedte, de ott szuszogott mögötte végig. Lehet, készült, hogy ha elesne kapaszkodás közben, megint elkapja. A segítséget muszáj elfogadni. Nem lesz még egyszer olyan kéz a közelében, amelyik mindig abban a pillanatban nyúl a karjához, finoman, amikor szüksége van rá, nem előbb, nem is később. Ez, úgy látszik, luxus az életben.

Most akkor lát valamit, vagy egyáltalán nem?

Megkérdezik néha tőle, mert észreveszik, hogy próbálkozik, ezt-azt közelebb húz a szeméhez, oldalról. Fókuszált látásról és perifériás látásról kellene beszélnie, ideghártyáról, szemfenékről. Nagyítóról, olvasóprizmáról. Ez fölösleges. Nem az a helyzet, hogy lenézne bárkit is, sűrűn érik meglepetések azt az embert, aki könnyelműen ítéli meg mások felfogóképességét. Csak ebben az állapotában nem engedheti meg magának, hogy bárki is megsértődjön rá, fölfuvalkodottnak, tudálékosnak nézze. Most már meg kell húznia magát.

Inkább azt mondja, hogy néha jobban, máskor rosszabbul lát, és hogy mit, azt nem lehet szavakkal elmondani.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top