Járjuk a várost. Nem nézünk se jobbra, se balra, felfelé főleg nem nézünk, FENT nincs semmi, legfeljebb a buszjegynyi, unalmas kékesszürke ég.
Kerényi Zoltán nem csak felnéz, de felmegy, felmászik, új perspektívát keres. Hallgatag ember lévén nem mondja el, milyen FENT. Lefényképezi inkább, lehozza, megmutatni. Ugyanaz a város, egy másik dimenzió.
Budapest, ahogy még soha nem láttad.
– Tavaly első bemutatkozáshoz képest hatalmas visszhangot kapott az „Ablak a múltra” című kiállításod. Mikor kezdődött a fényképezéssel közös történeted?
– Nagyon rég, még gyerekkoromban. Egy Vilia típusú fényképezőgépem volt, még általános iskolában, ez akkoriban ügyes, modern szerkezetnek számított, nem kellett például tekergetni, hogy továbbítsa a filmet, hanem egyetlen mozdulattal fel lehetett húzni. Nyilván negatívra meg diára fényképeztem vele. Klassz kis masina volt, szerettem. Aztán gimnáziumban két évig jártam egy audiovizuális kommunikáció szakkörre, annak a nagy része a fényképezésről szólt, ott tanultam meg a technikai alapokat. Azóta teljesen autodidakta módon próbálok tanulni, tehát nincs bizonyítványom fényképezésből.
– Persze, de hát a fényképezés is olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá. Főleg a kamerás mobilok elterjedése óta mindenki, mindenütt fotózik. Mégis, szerinted mi különbözteti meg a fényképeket ezrével előállító emberektől a fotósokat?
– Biztos, hogy nem a cím vagy a titulus, vagy az, hogy szereztél-e papírt valami huszadrangú képzésen. Manapság tényleg a tízmillió fényképész országa vagyunk, mindenki pakolja fel a képeket mondjuk a fb-oldalára. De azért ez koránt sem fotográfia. És az is biztos, hogy nem is a felszerelés az elsődleges különbség. Egy mobillal is lehet igazi képet csinálni. Még az sem, hogy a kép vagy képek készítőjének van-e előre koncepciója. A legfontosabb talán, hogy legyen egy olyan belülről fakadó vizuális intelligenciája, hogy képes legyen egy mások számára is izgalmas esztétikumot létrehozni. Ami többet jelent önmagánál, mert azt hiszem, ez a dolog – mondhatni művészet – lényege.
– Téged mi hajt, mi motivál, amikor ilyen térben – vagy az előző kiállításodon időben – szokatlan perspektívából mutatsz meg ismert helyeket?
– Én verbálisan nem vagyok egy különösebben kommunikatív alkat, meg egyébként is elég introvertáltnak tartom magam. Az ilyen emberek könnyebben fordulnak a fényképezés felé, mert azzal könnyebben ki tudják magukat fejezni – esetleg még akkor is, ha tudatosan nem is fogalmazzák meg, hogy egyáltalán ki akarnak valamit fejezni. De, már ha jó a fotó, a többiek nem csak megértik, hanem szavakba is tudják foglalni az üzenetet. Nekem hatalmas felismerés, amikor valaki egy-egy kép kapcsán olyan gondolatokat fogalmaz meg, hosszú, hosszú mondatokban, amiket esetleg én is éreztem, de képtelen lettem volna olyan szabatosan kimondani. Ha ki tudtam volna mondani egyáltalán.
– Hogyan jött létre a FENT kiállítás anyaga?
– Ez nem volt egy olyan megtervezett projekt, mint 2011–ben az Ablak a múltra. Ott tudatosan kerestem meg a régi budapesti képeket, a mai helyszínt, a megfelelő perspektívát, és egy időben könnyebben behatárolható szakaszban folyamatosan dolgoztam az anyagon. A most kiállított képek egymástól függetlenül, 2010 és 2013 között készültek, és gyakorlatilag egy baráti kezdeményezés kapcsán szembesültem vele, hogy mennyi ilyen, különleges perspektívából készült fotóm van.
– Tehát gyakorlatilag minden előzetes koncepció és filozófiai hátsó szándék nélkül…
– Érdekes, mert azok, akik látták a kiállítás képeit, ezt nem így gondolják. És megint csak sokkal jobban meg tudták fogalmazni az én esetleges mondanivalómat, koncepciómat. Ugyanakkor, ha látsz egy képet – mondjuk azt a képet, ahol a belvárosi háztetőkre-kéményekre felfutott repkény, állítólag, harsogja az élet vagy a természet legyőzhetetlenségét – és szavakba öntöd a gondolataidat, soha sem tudsz mindent, ami a képben benne van, visszaadni vagy elmondani. A kép, legalább is számomra, mindig sokkal komplexebb. De alapvetően nem volt semmilyen előzetes koncepcióm. Csak jártam-keltem, és persze mindig nálam volt a fényképezőgép, és ha valami megszólított, akkor megörökítettem. Azt hiszem, van bennem valami alapvetően dokumentarista hajlam, de igyekszem leküzdeni. Ezekkel a képekkel a részleteket akartam kiragadni. Ha felmész Budapesten valami különlegesen magas helyre, nem feltétlenül kilátóra, hanem mondjuk egy háztetőre vagy hídra, elképesztő panoráma tárul eléd. Szédítő látvány. De én nem a panorámát fényképeztem, nem használtam nagy látószöget, hanem éppen azokat a részleteket kerestem, amiket csak abból a szokatlan perspektívából lehet megtalálni. És azokra közelítettem rá, amennyire csak lehetett. És ettől néhány képen úgymond összesűrűsödik a látvány, majdnem olyan lesz, mintha párhuzamos vetítéssel készült volna. De ennél több tudatos tervezés tényleg nem volt benne. Ha magasan jártam, akkor körbenéztem, és ha megérintett, amit láttam, akkor lefényképeztem.
– Már bocs, de a legtöbb ember így csinálja… és mégsem adják a galériák és kiállítóhelyek kézről kézre a képeit. Tényleg, szerinted az, hogy mondjuk, egy digitális kamerával gyakorlatilag végtelen számú képet készíthet bárki, és abban a nagy számok törvénye szerint előbb-utóbb lesz néhány jó is, inkább árt, vagy inkább használ a vizuális kultúrának?
– Annyiban biztosan hasznos, hogy ha valaki egy nyaraláson mondjuk, csinál ezerkétszáz képet, akkor legalább annyiszor belenéz a kamerába, és megpróbál valamit komponálni. És ha tényleg úgy gondolja, hogy ezt komolyan akarja venni, akkor fejlődni is fog ez által. A látásmódja alakul. Az persze más kérdés, hogy akik mondjuk analóg gépekkel kezdtek, vagy komolyabban foglalkoztatja őket a fényképezés, azok sokkal jobban tisztelik a technikát, és tudatosabban használják az adott lehetőségeket. A digitális fényképezőgép ugyanakkor lustává tesz, és igénytelenebbé. Az emberek kattintgatnak, dokumentálgatnak, de tényleg, évek is eltelhetnek úgy, hogy valakinek akár egy értékes képe szülessen így. Én kifejezetten élvezem, ahogy a tükörreflexes gépben hallom, hogyan működik a mechanika. És lehet, hogy ez a teljesen digitális gépekhez képest valamilyen szinten visszalépést jelent, de én csak így tudom komolyan venni a fényképezést.
– Mi lesz a következő projekt?
– Nem tudok konkrétumot mondani. Az biztos, hogy újra kiállításra kerül az Ablak a múltra, egyébként ezzel az anyaggal még további ötleteim is vannak. De nincsenek világos terveim. Fényképezek tovább, aztán majd úgyis megtörténnek a dolgok.
A kiállítás megtekinthető: Köles Étterem Galériája, Budapest, VII., Kertész utca 41. Linkajánló: www.ablakamultra.hu
