+ Interjú

Szédítő látvány – Kerényi Zoltán interjú

Kerényi Zoltán

Ha magasan jártam, akkor körbenéztem, és ha megérintett, amit láttam, akkor lefényképeztem.

  • Kerényi Zoltán
  • Fotó: Kerényi Zoltán
  • Kerényi Zoltán
  • Kerényi Zoltán
  • Kerényi Zoltán
  • Fotó: Kerényi Zoltán
  • Kerényi Zoltán
  • Kerényi Zoltán

Járjuk a várost. Nem nézünk se jobbra, se balra, felfelé főleg nem nézünk, FENT nincs semmi, legfeljebb a buszjegynyi, unalmas kékesszürke ég.

Kerényi Zoltán nem csak felnéz, de felmegy, felmászik, új perspektívát keres. Hallgatag ember lévén nem mondja el, milyen FENT. Lefényképezi inkább, lehozza, megmutatni. Ugyanaz a város, egy másik dimenzió.

Budapest, ahogy még soha nem láttad.

– Tavaly első bemutatkozáshoz képest hatalmas visszhangot kapott az „Ablak a múltra” című kiállításod. Mikor kezdődött a fényképezéssel közös történeted?

– Nagyon rég, még gyerekkoromban. Egy Vilia típusú fényképezőgépem volt, még általános iskolában, ez akkoriban ügyes, modern szerkezetnek számított, nem kellett például tekergetni, hogy továbbítsa a filmet, hanem egyetlen mozdulattal fel lehetett húzni. Nyilván negatívra meg diára fényképeztem vele. Klassz kis masina volt, szerettem. Aztán gimnáziumban két évig jártam egy audiovizuális kommunikáció szakkörre, annak a nagy része a fényképezésről szólt, ott tanultam meg a technikai alapokat. Azóta teljesen autodidakta módon próbálok tanulni, tehát nincs bizonyítványom fényképezésből.

– Persze, de hát a fényképezés is olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá. Főleg a kamerás mobilok elterjedése óta mindenki, mindenütt fotózik. Mégis, szerinted mi különbözteti meg a fényképeket ezrével előállító emberektől a fotósokat?

– Biztos, hogy nem a cím vagy a titulus, vagy az, hogy szereztél-e papírt valami huszadrangú képzésen. Manapság tényleg a tízmillió fényképész országa vagyunk, mindenki pakolja fel a képeket mondjuk a fb-oldalára. De azért ez koránt sem fotográfia. És az is biztos, hogy nem is a felszerelés az elsődleges különbség. Egy mobillal is lehet igazi képet csinálni. Még az sem, hogy a kép vagy képek készítőjének van-e előre koncepciója. A legfontosabb talán, hogy legyen egy olyan belülről fakadó vizuális intelligenciája, hogy képes legyen egy mások számára is izgalmas esztétikumot létrehozni. Ami többet jelent önmagánál, mert azt hiszem, ez a dolog – mondhatni művészet – lényege.

Fotó: Kerényi Zoltán

Fotó: Kerényi Zoltán

– Téged mi hajt, mi motivál, amikor ilyen térben – vagy az előző kiállításodon időben – szokatlan perspektívából mutatsz meg ismert helyeket?

– Én verbálisan nem vagyok egy különösebben kommunikatív alkat, meg egyébként is elég introvertáltnak tartom magam. Az ilyen emberek könnyebben fordulnak a fényképezés felé, mert azzal könnyebben ki tudják magukat fejezni – esetleg még akkor is, ha tudatosan nem is fogalmazzák meg, hogy egyáltalán ki akarnak valamit fejezni. De, már ha jó a fotó, a többiek nem csak megértik, hanem szavakba is tudják foglalni az üzenetet. Nekem hatalmas felismerés, amikor valaki egy-egy kép kapcsán olyan gondolatokat fogalmaz meg, hosszú, hosszú mondatokban, amiket esetleg én is éreztem, de képtelen lettem volna olyan szabatosan kimondani. Ha ki tudtam volna mondani egyáltalán.

– Hogyan jött létre a FENT kiállítás anyaga?

– Ez nem volt egy olyan megtervezett projekt, mint 2011–ben az Ablak a múltra. Ott tudatosan kerestem meg a régi budapesti képeket, a mai helyszínt, a megfelelő perspektívát, és egy időben könnyebben behatárolható szakaszban folyamatosan dolgoztam az anyagon.  A most kiállított képek egymástól függetlenül, 2010 és 2013 között készültek, és gyakorlatilag egy baráti kezdeményezés kapcsán szembesültem vele, hogy mennyi ilyen, különleges perspektívából készült fotóm van.

– Tehát gyakorlatilag minden előzetes koncepció és filozófiai hátsó szándék nélkül…

– Érdekes, mert azok, akik látták a kiállítás képeit, ezt nem így gondolják. És megint csak sokkal jobban meg tudták fogalmazni az én esetleges mondanivalómat, koncepciómat. Ugyanakkor, ha látsz egy képet – mondjuk azt a képet, ahol a belvárosi háztetőkre-kéményekre felfutott repkény, állítólag, harsogja az élet vagy a természet legyőzhetetlenségét – és szavakba öntöd a gondolataidat, soha sem tudsz mindent, ami a képben benne van, visszaadni vagy elmondani. A kép, legalább is számomra, mindig sokkal komplexebb. De alapvetően nem volt semmilyen előzetes koncepcióm. Csak jártam-keltem, és persze mindig nálam volt a fényképezőgép, és ha valami megszólított, akkor megörökítettem. Azt hiszem, van bennem valami alapvetően dokumentarista hajlam, de igyekszem leküzdeni. Ezekkel a képekkel a részleteket akartam kiragadni. Ha felmész Budapesten valami különlegesen magas helyre, nem feltétlenül kilátóra, hanem mondjuk egy háztetőre vagy hídra, elképesztő panoráma tárul eléd. Szédítő látvány. De én nem a panorámát fényképeztem, nem használtam nagy látószöget, hanem éppen azokat a részleteket kerestem, amiket csak abból a szokatlan perspektívából lehet megtalálni. És azokra közelítettem rá, amennyire csak lehetett. És ettől néhány képen úgymond összesűrűsödik a látvány, majdnem olyan lesz, mintha párhuzamos vetítéssel készült volna. De ennél több tudatos tervezés tényleg nem volt benne. Ha magasan jártam, akkor körbenéztem, és ha megérintett, amit láttam, akkor lefényképeztem.

Kerényi Zoltán

Fotó: Kerényi Zoltán

– Már bocs, de a legtöbb ember így csinálja… és mégsem adják a galériák és kiállítóhelyek kézről kézre a képeit. Tényleg, szerinted az, hogy mondjuk, egy digitális kamerával gyakorlatilag végtelen számú képet készíthet bárki, és abban a nagy számok törvénye szerint előbb-utóbb lesz néhány jó is, inkább árt, vagy inkább használ a vizuális kultúrának?

– Annyiban biztosan hasznos, hogy ha valaki egy nyaraláson mondjuk, csinál ezerkétszáz képet, akkor legalább annyiszor belenéz a kamerába, és megpróbál valamit komponálni. És ha tényleg úgy gondolja, hogy ezt komolyan akarja venni, akkor fejlődni is fog ez által. A látásmódja alakul. Az persze más kérdés, hogy akik mondjuk analóg gépekkel kezdtek, vagy komolyabban foglalkoztatja őket a fényképezés, azok sokkal jobban tisztelik a technikát, és tudatosabban használják az adott lehetőségeket. A digitális fényképezőgép ugyanakkor lustává tesz, és igénytelenebbé. Az emberek kattintgatnak, dokumentálgatnak, de tényleg, évek is eltelhetnek úgy, hogy valakinek akár egy értékes képe szülessen így. Én kifejezetten élvezem, ahogy a tükörreflexes gépben hallom, hogyan működik a mechanika. És lehet, hogy ez a teljesen digitális gépekhez képest valamilyen szinten visszalépést jelent, de én csak így tudom komolyan venni a fényképezést.

– Mi lesz a következő projekt?

– Nem tudok konkrétumot mondani. Az biztos, hogy újra kiállításra kerül az Ablak a múltra, egyébként ezzel az anyaggal még további ötleteim is vannak. De nincsenek világos terveim. Fényképezek tovább, aztán majd úgyis megtörténnek a dolgok.

A kiállítás megtekinthető: Köles Étterem Galériája, Budapest, VII., Kertész utca 41. Linkajánló: www.ablakamultra.hu

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top