Marrakes – felejtsd el a térképet!
Marrakesbe már megérkezni sem volt könnyű. A város határáig kiválóan és magabiztosan elboldogultunk a letöltött Google térképpel, aztán ahogy sűrűsödött a forgalom, rájöttünk, valószínűleg már harmadszorra járunk ugyanabban a kereszteződésben. Mentőangyalként egy motoros kopogtatott be a kocsink ablakán, aki, miután megmondtuk neki a szállásunk nevét, intett, hogy kövessük. Ezért az idegenvezetésért persze egy újabb felénk nyújtott tenyér járt cserébe, de mégis végtelenül boldogok voltunk, hogy valaki kivezetett minket az eddig soha életünkben nem tapasztalt forgalomból, ahol néha már azt éreztem, hogy hamarosan mi is hozzájárulunk ahhoz a sötét statisztikához, amely szerint Marokkó a világ hatodik legbalesetveszélyesebb országa.
A szállásunk
egy három szobából álló galériaház volt, a Le 18. A káosz közepén lévő nyugodt hely általában külföldi művészeknek nyújt szállást, de bárki számára nyitott, mivel számos kiállításnak és performansznak ad otthont.
Marrakes, magyarul az Isten földje,
igazi túlélő. A X. században alapított város átvészelt már számos fellendülést és háborút, nem véletlen, hogy felkerült az UNESCO listájára. Annak, aki Marokkóba utazik, kötelező, hogy eljöjjön ide. Tudtuk ezt mi is, és lelkiismeretes turistaként ellátogattunk a középkori főterére, a Djemaa el Fna-ra, ahol van minden, ami szem-szájnak ingere: friss narancslevet áruló árusok, önkéntes idegenvezetők, mozgó bódék és eladók, akik szinte egytől egyik ugyanazt a három sztenderd kérdést teszik fel: Honnét jöttél? Mit csinálsz itt? Akarsz-e egy szép fülbevalót? Netán egy kis hasist? Az elején még csak mosolyogtunk, válaszolgattunk, hogy Magyarországról, amire a másik rögtön mondta, hogy Szia, Köszönöm, Puskás… Aztán amikor már vagy a huszonnyolcadik ember szólított meg, az egész kezdett kissé terhessé válni, és a délután hátralevő részében inkább a szállodaszobában készítgettem fotókat a délutáni árnyékokról.
Jardin Majorelle 
Azok a bizonyos délutáni árnyékok 
Le 18
Sűrű és nehéz város tehát Marrakes,
amelyről kezdetben nehéz volt eldönteni, hogy részvételre kényszeríti-e az ide látogatót vagy csak a pénzét akarja, mindenestre nem adtuk fel. Megnéztük a kissé félretájolt, ám gyönyörű Kutubia mecsetet, amelyről építése után derült ki, hogy a kibla, azaz a helyes imádkozási iránytól eltérő égtáj felé néz.
Divatőrülteknek kötelező ellátogatni
Yves Saint-Laurent kertjébe a Jardin Majorelle-be. A neves francia divattervező Jacques Majorelle francia festőtől vásárolta meg az „álom villáját”, élettársával, Pierre Bergével újították fel és nevezték ki második otthonukká a helyet. „Ez a város tanított meg arra, hogy mit is jelentenek a színek” – mondta a kritikus divatisten. A kert viszont nem más, mint egy csinos giccs a tájidegen bambuszfáival, a mini szökőkútjaival, és a műkavicsaival a növények között.
Ha az utazó már megunta a múzeumokat,
és nincs kedve kirándulni a közelben lévő Atlasz-hegységbe, hogy megcsodálja a mesés Ourika-völgyet, mint ahogy már nekünk sem volt, akkor irány a medina, a szűk sikátorok és utcai árusok birodalma. Elsősorban a bőrcuccok állnak a shopping-célkeresztben. A szőnyegek és a szőttesek is csodálatosak, csak oda kell figyelni, hogy valóban gyapjú-e az a gyapjú, vagy kézzel csomózott-e a szőnyeg. A harmadik kötelező szuvenír pedig az argánolaj, amiből mindenféle kegyszereket készítenek Marokkóban, bár az egyik ilyen bioboltban az eladólány megsúgta, hogy még az argánolajnál is táplálóbb olaja van a kaktuszfügének. A fiatal marokkói divattervezők egyik központja a Souk Cherifia, ahol a fiatal tervezők különféle termékei tanúskodnak arról, hogy a marokkói divat halad a korral, de szorosan kötődik a hagyományokhoz.
Ha a kontraszt
Agadir és Szavíra között arra tanított meg, hogy mindig váltani kell, ha valami nem működik, Marrakes esetében inkább arra emlékeztetett, hogy a kevesebb több. Mert Marrakes túl sok volt már, túl nagy, túl zajos, túl szegény, túl gazdag. A szélsőségek és a köztük lévő őrület városa, amit talán csak naponta ötször megszólaló müezzin szakít meg és tart egyben.
