Alig egy hete, hogy Egy új generációs könyvbemutatóról számoltunk be, s noha Grecsó Krisztián új regénye, a Magvető gondozásában megjelent Megyek utánad körül nincs ekkora felhajtás, a kötetbemutatóra összesereglett érdeklődök könnyedén töltik meg a Katona József Színház nézőterét. Nehezen indul az este, hiszen érteni nem, legfeljebb csak sejteni lehet a szövegkörnyezetéből kiragadott, amúgy kulcsfontosságú részletet, amit Grecsó Krisztián először felolvas, de Dés László fájdalmasan felsíró szaxofonja azért segít a sorok között olvasni. Ez egyébként a kötetbemutató koncepciója: az este ritmusát a szöveg és a zene váltakozása adja meg.
Az első percekben az író
még szemmel láthatóan izgul, mintha idegen volna tőle a színpad, de hamar belejön a szerepébe. Köszönjük szépen, hogy eljöttek utánunk, engedi útjára hivatalosan is az estét a szerző, talán gondolták, hogy ezzel az olcsó poénnal indítok, én is gondoltam, és reméltem, hogy kibírom, hogy nem, de aztán mégis így alakult. Az író beszél a regény születéséről, az inspiráló élményeiről, de leginkább arról, ami eszébe jut. Nekem az első ilyen fontos pillanat, amikor először nagyon szívesen megkérdeztem volna önmagamtól, hogy mit gondoltam, az egy Vukovár nevű városban volt, ahova békekonferenciázni hívtak. A németeknek vannak ilyen ötletei, hogy a Duna menti népek béküljenek ki egymással. Az ember ugye nyilván nem veszi komolyan, aztán meglátja, mennyit fizetnek, és arra gondol, hogy végül is ráérünk konferenciázni. A németek szeretnék, mi meg a pénzüket szeretjük, meséli Grecsó, de megtorpan, mert közben Dés András babrál a mikrofonjával, hogy bársonyosabb legyen a hangja.
Zenélnek. Fotók: Kékes Szaffi
Elmentünk, folytatja Grecsó, eltöltöttünk ott néhány napot, és a másodikon, amikor már fölfedeztük, hogy a város az nem egy háborús mementó, hanem húsz év után is egy romhalmaz, ami kibírhatatlan és elviselhetetlen és teli van gyűlölettel, fájdalommal és kiégett házakkal, akkor egy városi sétát szerveztek nekünk. Mi elindultunk nagy lelkesen, séta közben megálltunk egy ház mellett a város közepén. Ez a ház ugyanúgy ki volt égve, a tető be volt szakadva, egy kétszintes polgári ház volt, egykor talán gyönyörű épület. Kormos falak, kormos ablakkeret, ellenben az ablakokon gyönyörű muskátlik ömlöttek kifelé. Vérvörös, gyönyörű muskátlik. S én megkérdeztem akkor, hogy mégis miért van az, hogy egy házat úgy hagynak romosan, de a virágokat kiteszik az ablakba. Erre az idegenvezetőnk azt mondta, hogy ez a bolond szerb vissza akar ide jönni. És akkor megkérdeztem, hogy miért akar ide visszajönni. Mert itt született, mondta, itt nőtt föl, ez volt az apja háza, meg annak az apjáé, örökké itt élt. És akkor eszembe jutott az a pillanat, amikor állok a Bárka kocsma előtt Szegeden, egyetemistaként, és azon viccelődöm félrészegen vagy talán egészen akként, hogy ezek a repülők, amik itt most mennek felettünk, Isten nyílhegyei vagy dobócsillagai-e. Szóval arra gondoltam, hogy visszamennék, és megkérdezném magamtól, hogy mit beszélek.
Kézenfekvő volna,
hogy ezek után az író egy olyan részletet olvasson fel a regényből, amit az imént elmesélt történet más megvilágításba helyez. Ezzel szemben egy másfajta visszatekintés következik, hogy ne tudjanak rajtam eligazodni. Tehát felvezettem valahogyan, és teljesen más szövegrészlet következik, oldja tovább a hangulatot és kelti egyúttal a spontaneitás látszatát Grecsó, miközben nyilván azért nem az idevágó részletet olvassa, mert ez a történet a regényben is hasonlóképpen hangzik el. No meg azért sem, hogy a kiválasztott részletek még véletlenül se rontsák el a majdani olvasmányélményt. A könyvbemutató a Megyek utánad spoilermentes trailere, ahol semmi sem pont úgy van, ahogyan a regényben.
Grecsó az újabb részlet
és az újabb improvizáció után ismét anekdotázni kezd, s kiderül, hogy fonák módon éppen a családállítás segített neki abban, hogy megtalálja új regénye témáját: ha a Mellettem elférsz egy énkutatós, családi történet, akkor a Megyek utánad, szűkebbre véve, énkutatás a szerelem viszonylatában. Az ezt követően felolvasott szövegrész már többek között erről is mesél, amire aztán Dés László szólója válaszol pimaszul, hiszen a könnyed, játékos dallam a közismert slágert idézve vágja Daru arcába: csak egy tánc volt, mit tőled kértem én.
De mennyi?, kérdezi, beesik a válla egészen, és siklik a könnypatak az arcán. Daru, kérdezi sírva Petra, meddig táncoltál azzal a lánnyal?! Daru nem bír lépni. Áll az utcán, a város gyötrelmes fái alatt, nézi a megrepedt eget. […] Aztán […] a sarki kocsma előtt már leesett neki, hogy a lány kegyelmet kínált. Fölajánlotta, hogy hazudhat. És ő nem élt vele. […] Petra beszáguld a mosókonyhába, a földre dobja magát és hisztérikusan zokog. […] Egész éjjel. Egész éjjel. Egész éjjel.
Azt mondta az egyik újságíró kollégám, kezdi újra, most már egyre kedélyesebben a sztorizgatást Grecsó, hogy elolvasta ezt a könyvet és utána vallani kezdett a férjének, hogy miket művelt ő korábban férfiakkal, mert úgy érezte, hogy itt az ideje, hogy erről beszámoljon, és hogy nagyon összevesztek emiatt. Én csak remélni tudom, hogy Önöknél ilyen hatást nem ér el, ha a kezükbe veszik. De azért alapvetően ez valóban egy arra tett kísérlet, hogy elmesélhető-e egy ember élete szigorúan a kapcsolatain keresztül, s ebben a kísérletben a gyerekkorból indulunk. Az ehhez tartozó részlet az iskolaudvar legértékesebb területeiért, a gumik környékéért, a kertek aljáért és a távolugróhomokért folytatott ádáz küzdelemről számol be, nem véletlen, hogy Dés László aktuális improvizációjából a Marseillaise megilletődött hangfoszlányai bomlanak ki.
Eddigre már csak az utolsó fogás,
a desszert van hátra az estéből, az viszont nem akármilyen: az Anyám első süteményén mindenki, beleértve magát a szerzőt is, jóízűen, felszabadultan nevet. Azok számára, akik még nem csömörlöttek meg ennyi édességtől, felcsendül a Jaj, de jó a habos sütemény, az élelmesebbek azonban már a dedikálásra várnak. Legalábbis amikor odaérek, a sor egészen a Petőfi Sándor utcáig kígyózik.
Dedikál.
