Ha a szívére tenné a kezét, mit mondana, hány plafont tud felidézni életéből? Általában akkor figyelünk fel saját mennyezetünkre, ha az, kibillenve megszokott szerepéből, valamilyen átalakuláson esik át: egy diszkrét penészfolt vagy egy túl magasra dobott palacsinta, esetleg egy gonosz repedés vagy vakolathullás ingerelhet arra, hogy saját fejünk fölé nézzünk. A Lucien Hervé és Rodolf Hervé díjas Czigány Ákos legújabb fotósorozata komponálásakor annyit tett, hogy kameráját és derekát kissé hátrabillentve, múzeumok mennyezetét és az azt beborító fények összjátékát fotózta le.
A művész teljesen új,
eddig ismeretlen jelentéstöbblettel ruházta fel a vizuális szempontból elhanyagolt felületet. Számos múzeum és galéria mennyezetét kapta lencsevégre rávilágítva arra, hogy attól még, hogy valami kiesik megszokott, kényelmes perspektívánkból, nagyon is ott van, sőt kimondottan izgalmas!
Czigány Ákos A művészet fényei
című kiállítása, a tér és a világító berendezések furcsa harmóniájára hívja fel a figyelmet, a fényár mindent átható erejére helyezi a hangsúlyt. Bár a világosság jelenléte – különösen a művészeteknél – egyértelmű, mégis olyan plusz intenzív erővel is rendelkezik, melyet hajlamosak vagyunk nem észrevenni.
A Mai Manó Házban még a héten megtekinthető a fotográfus izgalmas plafon gyűjteménye, mely újradimenzionálja a mennyezet fogalmát. A kevésbé szemfüleseknek külön felhívnám a figyelmét, az utolsó teremben látható képre, mely abszurd fricskaként, a plafonról lóg az eredetileg „modellt állt” és lefotózott hús-vér mennyezet alatt.
Vegyük észre a láthatatlant, tekinteteket a magasba!
