Örömlányok

Két örömlány, akik nem szerették, ha lekurvázzák őket, az elsuhanó kocsikat bámulva álltak az út szélén.

– Nekünk senki sem áll meg, nem is vagyunk igazi kurvák.

– Ezért nem hagyom, hogy lekurvázzanak.

– Az örömlány se jobb.

– Nekem jobb.

– Miért?

– Csak.

– Ha te mondod.

Csak álltak és vártak, és egy kocsi sem állt meg nekik.

– Talán rossz helyen állunk.

– Jó hely ez, nekem elhiheted.

– Neked elhiszem, csak a szememnek nem.

– Használod még azt a szemcseppet, amit a múltkor adtam?

– Nem.

– Miért nem?

– Lejárt a szavatossága.

– Mert addig vártál vele.

– Mert már akkor lejárt, amikor adtad.

Egyre hidegebb lett, szemerkélni kezdett az eső, az autók még csak nem is lassítottak.

Csak álltak, vártak és vitatkoztak.

– Menjünk már el innen!

– Nem, maradunk.

– Nem te parancsolsz.

– Akkor menj!

– De egyedül nem akarok.

– Akkor maradj!

– De nem akarok maradni.

– Mi lenne, ha inkább nem beszélgetnénk?

– De akkor mit csináljunk? Dolgozni nem tudunk. Itt nem.

– Miért, szerinted hol menne jobban a meló?

– Valami forgalmasabb helyen.

– Például?

– Az út valamelyik másik szakaszán.

– Melyiken?

– Hát, mondjuk ott, ahol az az elágazás van. Ott kénytelenek lassítani.

– Az igaz.

– Akkor megyünk?

– Még nem.

– Miért nem?

– Mert itt még nem végeztünk.

– De hát itt még el sem kezdtük.

Egész nap egy autó sem állt meg. Az örömlányok, akik nem kurvák, már túl fáradtak voltak ahhoz, hogy bármit is várjanak.

– Ez a nap is lejárt.

– Le.

– Holnap menjünk valami forgalmasabb helyre!

– Menjünk.

– Tényleg? Nem fogsz akadékoskodni?

– Nem.

– Biztos?

– Biztos.

– Tényleg biztos?

– Az hát.

– Ha te mondod.

Másnap reggel forgalmasabb helyen álltak. Néhány autó lassabban húzott el mellettük, de még így sem álltak meg.

– Itt sem jobb.

– Csak várjuk ki a végét.

– Én már tudom a végét.

– Tegnap még annyira ide akartál jönni.

– Az tegnap volt.

– És ma?

– Ma nem vagyok jó kedvemben.

– Miért nem?

– Mert nincs munka.

– Majd lesz.

– Nem lesz.

– Miért mondod ezt?

– Mert tudom.

– Honnan?

– Nézz már ránk! Nem vagyunk elég szépek.

– Dehogynem!

– Egy fenét, vak vagy? A harisnyám elszakadt, nem is egy helyen, a csizmám sarkát lejártam, a csipkés melltartóm tisztára elkopott, a hajam zsíros, meg a derekam is.

– Ne nyavalyogj, gyönyörű vagy.

– Tudom, hogy kigúnyolsz, mindig csak szemétkedni tudsz velem.

Délben a szemükbe tűzött nap, izzadtak, elfáradtak az ácsorgástól, és már a gyomruk is korgott.

– Menjünk be a városba, éhen halok.

– Én is.

– Van nálad pénz?

– Egy kicsi.

– Mennyi?

– Nagyon kevés.

– Ehetünk belőle?

– Egy kicsit.

– A semminél az is jobb.

Bementek a városba, ettek egy kicsit, nem volt elég, éhesek maradtak.

– Én még ennék valamit.

– Én is, de nincs több pénzünk.

– Ma már nem akarok dolgozni.

– Én sem.

– Mondjuk eddig sem dolgoztunk.

– Hát nem.

– Akkor már ne is dolgozzunk!

– Mit csináljunk helyette?

– Nem tudom.

Sétáltak az utcán, egy zebránál megálltak, mellettük két fiatal nő várakozott: szép arc, szép haj, szép ruha, szép cipő, szép táska, nagy mell, vékony derék, hosszú láb. Végigmérték a két örömlányt, halkan lekurvázták őket.

– Mit mondtak?

– Azt, hogy kurvák.

– Pedig mi nem is vagyunk kurvák. Mi örömlányok vagyunk.

– Még azok sem.

– Miért nem?

– Mert nincs minek örülnünk. Se szex, se pénz, se öröm.

– Akkor mik vagyunk?

– Csak lányok.

– De azzal nem megyünk semmire.

Átkullogtak a zebrán a másik két nő után.