Két örömlány, akik nem szerették, ha lekurvázzák őket, az elsuhanó kocsikat bámulva álltak az út szélén.
– Nekünk senki sem áll meg, nem is vagyunk igazi kurvák.
– Ezért nem hagyom, hogy lekurvázzanak.
– Az örömlány se jobb.
– Nekem jobb.
– Miért?
– Csak.
– Ha te mondod.
Csak álltak és vártak, és egy kocsi sem állt meg nekik.
– Talán rossz helyen állunk.
– Jó hely ez, nekem elhiheted.
– Neked elhiszem, csak a szememnek nem.
– Használod még azt a szemcseppet, amit a múltkor adtam?
– Nem.
– Miért nem?
– Lejárt a szavatossága.
– Mert addig vártál vele.
– Mert már akkor lejárt, amikor adtad.
Egyre hidegebb lett, szemerkélni kezdett az eső, az autók még csak nem is lassítottak.
Csak álltak, vártak és vitatkoztak.
– Menjünk már el innen!
– Nem, maradunk.
– Nem te parancsolsz.
– Akkor menj!
– De egyedül nem akarok.
– Akkor maradj!
– De nem akarok maradni.
– Mi lenne, ha inkább nem beszélgetnénk?
– De akkor mit csináljunk? Dolgozni nem tudunk. Itt nem.
– Miért, szerinted hol menne jobban a meló?
– Valami forgalmasabb helyen.
– Például?
– Az út valamelyik másik szakaszán.
– Melyiken?
– Hát, mondjuk ott, ahol az az elágazás van. Ott kénytelenek lassítani.
– Az igaz.
– Akkor megyünk?
– Még nem.
– Miért nem?
– Mert itt még nem végeztünk.
– De hát itt még el sem kezdtük.
Egész nap egy autó sem állt meg. Az örömlányok, akik nem kurvák, már túl fáradtak voltak ahhoz, hogy bármit is várjanak.
– Ez a nap is lejárt.
– Le.
– Holnap menjünk valami forgalmasabb helyre!
– Menjünk.
– Tényleg? Nem fogsz akadékoskodni?
– Nem.
– Biztos?
– Biztos.
– Tényleg biztos?
– Az hát.
– Ha te mondod.
Másnap reggel forgalmasabb helyen álltak. Néhány autó lassabban húzott el mellettük, de még így sem álltak meg.
– Itt sem jobb.
– Csak várjuk ki a végét.
– Én már tudom a végét.
– Tegnap még annyira ide akartál jönni.
– Az tegnap volt.
– És ma?
– Ma nem vagyok jó kedvemben.
– Miért nem?
– Mert nincs munka.
– Majd lesz.
– Nem lesz.
– Miért mondod ezt?
– Mert tudom.
– Honnan?
– Nézz már ránk! Nem vagyunk elég szépek.
– Dehogynem!
– Egy fenét, vak vagy? A harisnyám elszakadt, nem is egy helyen, a csizmám sarkát lejártam, a csipkés melltartóm tisztára elkopott, a hajam zsíros, meg a derekam is.
– Ne nyavalyogj, gyönyörű vagy.
– Tudom, hogy kigúnyolsz, mindig csak szemétkedni tudsz velem.
Délben a szemükbe tűzött nap, izzadtak, elfáradtak az ácsorgástól, és már a gyomruk is korgott.
– Menjünk be a városba, éhen halok.
– Én is.
– Van nálad pénz?
– Egy kicsi.
– Mennyi?
– Nagyon kevés.
– Ehetünk belőle?
– Egy kicsit.
– A semminél az is jobb.
Bementek a városba, ettek egy kicsit, nem volt elég, éhesek maradtak.
– Én még ennék valamit.
– Én is, de nincs több pénzünk.
– Ma már nem akarok dolgozni.
– Én sem.
– Mondjuk eddig sem dolgoztunk.
– Hát nem.
– Akkor már ne is dolgozzunk!
– Mit csináljunk helyette?
– Nem tudom.
Sétáltak az utcán, egy zebránál megálltak, mellettük két fiatal nő várakozott: szép arc, szép haj, szép ruha, szép cipő, szép táska, nagy mell, vékony derék, hosszú láb. Végigmérték a két örömlányt, halkan lekurvázták őket.
– Mit mondtak?
– Azt, hogy kurvák.
– Pedig mi nem is vagyunk kurvák. Mi örömlányok vagyunk.
– Még azok sem.
– Miért nem?
– Mert nincs minek örülnünk. Se szex, se pénz, se öröm.
– Akkor mik vagyunk?
– Csak lányok.
– De azzal nem megyünk semmire.
Átkullogtak a zebrán a másik két nő után.
