Salvo – Magányos szerelmesek, olasz-francia film, 104 perc, 2013. Rendezte: Antonio Piazza, Fabio Grassadonia.
Az utóbbi években elterjedt egy érdekes kifejezés az angolszász filmes sajtóban. A „slow cinema” (lassú mozi) elsődleges jellegzetessége a snittek hosszúsága a fősodorbeli hollywoodi filmhez, de még a művészfilmek nagy részéhez képest is. Ez a filmfajta a szemlélődésre, az idő átélésére és a vásznon látottak pontos, részletekbe menő megfigyelésére épít, ezért egy „lassú filmet” befogadva nem a történeten izgulunk, hanem azt élvezzük, ahogy a filmtér és a gondosan kevert hangszőnyeg buraként borul elménkre, egyfajta alternatív, pszichoaktív tudatállapotba rántva a gyanútlan nézőt.
Nem meglepő módon a slow cinemások Tarkovszkijban találtak alapító atyjukra, aki a film legfontosabb dimenziójának az időt tekintette, de előszeretettel hivatkoznak Antonionira és Angelopoulosra is. Az áramlatnak talán legnagyobb megbecsülésnek örvendő mai képviselője Tarr Béla és Gus van Sant, de Fliegauf Bence egyes filmjei is határozottan illeszkednek a globális művészfilmes trendbe.
Talán ez utóbbi példák, Tarr elemelt és biblikussá duzzasztott sárvilága vagy Fliegauf hipnotikus Dealerje áll legközelebb az olasz rendezőpáros ambiciózus debütáló filmjéhez, a Salvo – magányos szerelmesekhez, amely tavaly Cannes-ban elnyerte a Kritikus Hetének nagydíját. Nem véletlen, hogy míg Fliegauf saját filmjeit előszeretettel nevezi meditatívnak vagy vizuális ambient alkotásnak, addig Antonio Piazza és Fabio Grassadonia filmjére is sokan ambient thrillerként hivatkoznak. (Holott thriller helyett pontosabb volna az ambient film noir kifejezés.)
Hogy ezek az elnevezések mennyire fontosak, arról megoszlanak a vélemények, és mi sem fogjuk a kérdést eldönteni (főleg, hogy a slow cinema elgondolása a slow food, a slow journalism, slow design és slow living mozgalma után nem biztos, hogy sok újdonsággal szolgál). Az biztos viszont, hogy Piazza és Grassadonia megugorják a saját maguk által magasra tett lécet, és sikeresen házasítják a slow cinema jellegzetességeit az absztrakt-spirituális bérgyilkosfilm hagyományával (amelynek kiemelkedő darabjai Melville A szamurája, John Woo The killerje, Jim Jarmusch Szellemkutyája vagy John Boorman Point Blankje). A Salvo alkotói minimalista, lényegre törő dialógusokkal, pontosan megtervezett kézi kamerás felvételekkel, gazdag zajsávval dolgoznak, és ezzel teljesen egyedi atmoszférát teremtenek egy már ezerszer látott, egy mondatban összefoglalható történet köré, amelyben a címszereplő, a maffia szótlan és kegyetlen bérgyilkosa bizarr kapcsolatba kerül egyik áldozatának vak húgával.
A film első fél órája hibátlan: pár másodperc után szinte bőrünkön érezzük a palermói utcán remegő poros forróságot és a bérgyilkos mindennapjainak értelmetlen monotonitását. A hangütés egyszerre fejbeverően realista (mint a szintén maffia témájú, 2008-as Gomorra) és a végletekig elemelt. A teljes játékidőben feketét és fehéret viselő főhős sem elsősorban hús-vér ember, sokkal inkább absztrakció: érzelmek és morális meggondolás nélküli, puszta funkció, precíz gyilkológépezet – egészen addig, amíg az életét a négy fal között élő fiatal vak lány, Rita gyökeresen meg nem változtatja. Salvo ekkor rájön: ahhoz, hogy kiharcoljon magának egy levegővételnyi szabadságot, egy szempillantásnyi emberséget, szembe kell fordulnia az ördögi rendszerrel és saját életét kockáztatva kell hogy megmentse legkiszolgáltatottabb áldozatát. A képletet tovább bonyolítja, hogy nemcsak a lány változtatja meg Salvót, hiszen zavarba ejtő módon a bérgyilkos jelenléte is csodát tesz Ritával, aki látni kezd. A hosszú, lassan kibontakozó jelenet, amelyben a két főszereplő találkozik egy elsötétített lakásban, egészen zseniális. Kár, hogy ezt az intenzitást később már nem képes újra elérni a film.
