Konrád György új könyvét 27.-én, vasárnap 11 órakor mutatják be a könyvfesztiválon a Márai teremben, beszélgetőtárs: Barna Imre.
143. EURÓPAI ARS POETICA
A művészek azt mondják: műalkotásokban, tehát túlozva fejezzük ki nagy antinómiáinkat. Új meg új alakban föltesszük magunknak a régi kérdéseket. Az a szép bennük, hogy megoldhatatlanok. A soknyelvű európai irodalom (ide értendő a művészetek sokasága is) gazdag és maradandó társalgás időn és téren át kivételesen tehetséges európaiak között. Jónak és rossznak szabadság és nem szabadság a neve. Történelmünk befejezhetetlen út a szabadság felé, ami az emberiség fokozatosan kifejlődő lényege. Minél inkább megértjük, hogy a szabadság a legfőbb jó, annál inkább lesz az valóban a legfőbb jó. Az alkotmányos szabadság nem elég, kellenek még hozzá a szabadság varázslói és szörnyetegei. Nem fogadhatom el az államhatárt szellemi határomnak. Mit szabad, mit nem? Van egy határ, amelyen túl a tiltásoktól eseménydús lét egyszerűen csak buta lesz.
Megjelennek emberek, akik elfogadják a természetükben rejlő makacsságot, akik sem a saját államuknak, sem a nemzetközi mediális piac közhelyeinek nem hódolnak be. Beszélhetnénk egy európai humanizmus létezéséről a harmadik évezred kora reggelén? Közel áll az irodalomhoz, a művészetekhez, nem akar eltemetni semmilyen emberi valóságot, és nem akar ilyesfélét fölszentelni sem. Ez a humanizmus nem hízelgés az emberinek, és látta, hogy a fennkölt beszéd milyen aljasságokkal párosodhat, mégis megmaradt az emberi szabadság szereteténél. Mást sem akartak az írók, mint elmondani a legszomorúbb és a legnevetségesebb észrevételeiket többnyire vad, és ráadásul többnyire ostoba korukról.
Igen, a világirodalom egyetlen pazar szemtelenség, de a nagy szemtelenek értik a gyengédség titkait, megérdemlik tehát az olvasók tartós figyelmet.
Európa lelke, összetartó ereje az európai humanizmus, amely az emberi létet szabadságkísérletnek fogja fel. Humanizmus? Használt szó, de, íme, kijön a föld alól, megrázza magát, és megint tud kihívó lenni.
144. CSAK A SZAKMA!
Melyik áramlat erősebb Európában, a polgárosodás vagy az államosodás? Kimásztunk az állami túlhatalom alól, és megtapasztaltuk a szabadság paradoxonait, de vajon nem vágyunk-e visszabújni apaállam rendjébe? Európa egyesülésével az irodalmon túli elvi elköteleződésnek egy fejezete véget ért. A szocialista etatizmus rosszul vizsgázott, de máris itt vannak a kert aljában a nacionalista etatizmusok a velük járó közhelyhalmazzal. Megismétlem, hogy nekem tetszik a nemzetállamok szuverenitásának európai, alkotmányos korlátozása, és az is tetszik, ha a nemzetállam alatt a városi és falusi társadalom eligazgatja önmagát. A hatalmakat kívülről is, belülről is ellenőrizni kell. Az európaiak öntudatára, a nemzeti műveltséganyagra újabb emelet épül, a közös európai haza erősödő ismerete. Államaink társulása és az utazás könnyebbedése nyomán egyre inkább a magunkénak érezhetjük egymás városait, nagy szellemeit és az ő műveiket. Az európai érdeklődés fogékony a részek, minoritások, népek és egyéniségek titokzatos ízlésére. A kis nemzetek irodalma is európai; akkor is, ha fontos könyveik nincsenek lefordítva. Egy könyvespolcon, kölcsönös sugárzásban állnak a nemzeti nyelvre lefordított külföldi klasszikusokkal, ismertebb kortársakkal. A fordítók a klasszikus európaiak: általuk értjük egymást. Értelmiségieknek a gondolatszabadság a legfontosabb. Folytonosan csúszkálunk a személyes énünk és a kollektív énünk között. Most éppen csak én vagyok, aztán mi vagyok a többiekkel együtt, akikkel egy érzelmes közös én-t alkotunk. Ki tudja, hogy mikor vagyok én, és hogy mikor vagyok mi? Eláradhatnak a sajtóban olyan ideológiai hullámok, amelyek közösségek nevében együttesen cenzúraként működnek. Az írók bölcsen teszik, ha tisztánlátón és éberen védik önmagukat, a szabadságukat és a legsajátosabb szakmai érdekeiket. Megfordítva: az írók súlyos mulasztást követnek el, ha ezt nem teszik.
Műalkotások, művészek elbírálására csak a szakma illetékes.
145. VILAGI HUMANIZMUS
Írónak, művésznek nem a lojalitás a dolga, hanem a tisztánlátás.
Munkájában senki embernek, semmilyen hierarchiának nincsen alárendelve. Az irodalom állami felügyelete, más szavakkal a cenzúra, amely az író kötelességét és nem a szabadságát hangsúlyozza az állammal szemben, lényegénél fogva irodalomellenes. Itt, Európában kétszáz évvel a francia forradalom kitörése és az alapvető, minden egyént megillető emberi jogok deklarálása után, akkor leszünk méltók az európai melléknévre, ha egymás szabadságának a szövetségesei leszünk. Az Európai Unió más földrészek lakóival a világi humanizmus alapján érintkezhet, ami lehetővé teszi különböző vallásfelekezetekhez vagy egyikhez sem tartozó emberek békés együttélését. A lényeg a gondolatszabadságot biztosító nem vallási állam, a liberális demokrácia. Az olyan demokrácia, amelyben nemcsak a többség álláspontja figyelemre méltó, de a kisebbsége is, liberális demokráciának nevezhető. Az Európai Unió szövetséges államai mind többé-kevésbé liberális demokráciák, ha csak bele nem szédülnek a többségi demokrácia zsarnoki kísértésébe. A szabadság azonban nem állandó adottság, hanem gyarapodás, vagy fogyatkozás, és közben sok munka, hogy legyen, hogy ne vesszen el. Az Uniót választva egymást is választottuk, ahogy kedvesünkkel az ő famíliája is vele jár. Az összetartozás, akár akarjuk, akár nem, bennünket is formáz. Az én szememben Európát többek között az jellemzi, hogy hosszabb időn át senkinek sem sikerült uralkodni rajta. Túl erősek ehhez az európai egyének. Megtanulhattuk, hogy Európa csak szabadságban tud egyesülni, és hogy minden másfajta egységre hívó szó hamis. Melyik szabadság ér többet, a polgároké vagy a kormányoké? A szabadságjogok védelmének nemcsak ott van dolga, ahol nincs demokrácia, de ott is, ahol van. A szabadság igénye megvárakoztatható, de nem temethető el, csak velünk együtt.
146. ÖSSZEFOGLALÓ KÉRDÉSEK
Mondhatjuk-e, hogy az Európai Unió új típusú nemzetközösség? Az európai polgárok közössége, vagy a nemzetállamoké, azaz a nemzeti kormányoké? Vállalják-e utóbbiak az Unióval együtt járó szabályokat, kötelezettségeket és azok teljesítésének ellenőrzését? Melyik elkötelezettségük erősebb: a nemzeti vagy az európai, a populista vagy a föderatív? A szovjet blokk, a kommunista pártállamok szétesése után mi keletkezik: nacionalista pártállam vagy liberális demokrácia? Kialakulhat-e az Európai Unión belül egy nemzeti autokrácia? Nyugat vagy Kelet? Megvalósítható-e a szavazattöbbségre támaszkodva a parlamentáris egypártrendszer? Mit jelent a többpártrendszerű demokrácián belül a nemzeti forradalom? Mennyiben jelent a nacionalista felsőbbségi államvezéri államot? Vezéri párt – vezéri állam? Milyen mértekben jelenthet a kormányváltozás rendszerváltozást? Feljogosíthat-e a parlamenti többség nem csupán az alkotmányos politikai rendszer, hanem az egész társadalmi rendszer felülről irányított, konszenzus nélküli átalakítására? Hogyan reagál az EU, ha nem egy belépni kívánó tagjelölt, hanem egy elfogadott tagország kormánya rendeli maga alá a gazdaságot, az adminisztrációt, a médiát, az oktatást, a kulturális intézményrendszert, a tananyagot. Kiterjedhet-e az európai-nemzetközi kontroll a gazdaságpolitikán túl a politikák összességére? Mit szól a demokrácia lebontásához az európai közösség? Sérti-e a nemzeti szuverenitást, ha a közös európai intézmények ellenzik az antidemokratikus jogszabályokat és intézkedéseket? Hazaárulás-e a nemzeti kormány visszaéléseivel szemben az európai közvéleményhez fordulni? Ha a kelet-európai nemzeti politikusok parlamentaris teljhatalomra tesznek szert, kiépíthetik központosító pártállamukat vezérkultusszal és kegyenc-burzsoáziával. Vezérnek lenni, cselezni, harcolni kívül-belül szinte mindenkivel: nem könnyű mesterség.
Sokan reméljük, hogy a társadalom ezúttal is erősebb lesz, mint az állam.
