Buda Folk Band: Magyar világi népzene. 2014, Fonó Budai Zeneház
De egyszerű is volt régen a világ: volt a komolyzene, amit akadémiákon, templomokban és bálokon játszottak, volt a népzene, amit esküvőkön, temetésen, kocsmában és otthon, majd a táncházakban, közben jött a könnyűzene, és mindenki eldobta a haját és nyomta a rokabilit.
Aztán pár évtizede jött a világzene, a world music, amibe aztán mindent bele lehet tuszakolni, aminek van valami etnós beütése, például valami népi hangszer vagy egy-egy etnikumra jellemzőbb zenei világ, motívum. Így aztán minden világzene lett, mert Bartók ugyan akkor mi más lehetne, hogy egyes hatásvadász rockbandákat most ne is emlegessünk. Ami meg az egyik országban „egyszerű” népzene, még élő valami, az másutt hirtelen egzotikus világzenévé vált, mintha addig nem is létezett volna. Persze ez üzletileg is sikeres modellé vált, a világzenészek meg belevágtak az ideológiagyártásba. Egy szerb etnológus, Ivan Čolović Etno c. könyvében például kimutatta, hogy legyen szó Óceániáról vagy az eszkimókról, kínaiakról vagy magyarokról, amcsi country-zenészről vagy afrikai dobosról, seperc alatt megtanulták, milyen dumát kell lenyomni az etnóról, a világzenéről. És kiderült, mind ugyanazt a már-már bemagolt szöveget hablatyolja. Hogy ősi hagyomány ez, ősi hangszereken játsszák az ősi népzenét, csak íme, kicsit fel van újítva, pörgetve, átvesszük más népek hangszereit, keverünk rajta. De autentikus itt minden. És ebben is van valami. Csak közben a vízzel együtt kiöntik a gyereket is – megteremtik a világzene világát, a diskurzusát. Úgyhogy amikor mondjuk itt játszanak autentikusnak mondott magyar etno-zenét, aztán ugyanez a zenekar elmegy Székelyföldre, hát ott azt fogják mondani rá a székelyek, a magyarok, hogy ácsi, ez román népzene, ők akként ismerik.
Úgyhogy a legjobb az lenne, ha a zenészek kevesebbet beszélnének, és többet muzsikálnának, ráadásul kiválóan. Erre jó példa a Buda Folk Band új CD-je, aminek voltaképp címe sincs, csak műfaji meghatározása: Magyar világi népzene. Hogy az mi lenne? Szerintük elsősorban a Kárpát-medencei népzenében használatos hangszereken játszott zene, amit hiteles forrásokból tanulnak meg. De kortárs is, azaz újszerű az előadásmód, és míg a dallamvilág őrzi a magyar népzenei sajátosságokat, a stílus alkalmazkodik a jelenkorhoz. Maruzsenszki Andor, Takács Ádám, Csoóri Sándor, Éri Márton, Salamon Soma, Pénzes Géza, valamint a két közreműködő, Márczi anna és Zimber Ferenc úgy nyúlt a hagyományokhoz, de versekhez, továbbá olyan „egzotikus” hangszerekhez, mint a bolgár tambura, a koboz, no meg a „hagyományos” magyar hangszerekhez, mint a cimbalom, a furulya, a brácsa vagy éppen a fütty, hogy azok se riadhassonak meg, akik a táncházba csak a bor miatt járnak. Mert ez egyben tánczene is. Vagy akiknek a rockzenésítő, ultra népszerűvé váló Csík Zenakar már sok, mint e sorok írójának (igaz, ők más számait játsszák, de azt is olykor népzeneként, világzeneként kezelik, enyhén szólva tévesen).
Vagyis a Buda Folk Band egy olyan térben próbál meg egyensúlyozni, ahol nagyon is kínálja magát az, hogy elhajoljanak a népszerűség felé, amiből más meg nem lesz, mint ordenáré giccs a világzene címszava alatt. De nem teszik ezt. Az meg (még) nem magyarkodás, ha az ún. magyar világi népzene felé kanyarodnak el avagy vissza, mert ilyenkor az is kiderül, ezt a zenét is csak profin, alázattal, szakszerűen lehet játszani, és a népművészet koránt sem az, hogy Pista bácsi vagy Gizi néni kitalálja, hogy mától ő művész, zenész lesz, lehozza a nagyapai örökséget, a köcsögdudát vagy a citerát a pallásról, aztán ihaj-csuhaj, kezdődhet a mulatság.
Egyébként a lemez felkerült a World Music Charts Europe januári toplistájára, de hogy ne csak a zenét hallgatva ámuljunk és álmodozzunk, azt kissé meglepődve olvastunk, hogy egy helyütt városi népzenének nevezik a műfajt. Hááát, legyen – csak jó legyen.
